INDÍTLAK

Legmélyebb gyökereink

Korszellem

Olyan korban élünk, amikor még a hívő ember is tanácstalanul áll egy-egy kérdésben. Le kell szögeznünk, hogy alapjában véve Isten nélküli légkör vesz körül bennünket. Ez bizonyos értelemben rosszabb, mint az ateizmus, vagy a hitünket megsemmisíteni akaró hitlerizmus, vagy a kommunizmus. Az utóbbi kettőnél a hívek óriási összefogással reagáltak az üldöztetésre, és nagyjából 1965-ig az évszázadokkal előbb felépített struktúra alapbázisai kiválóan működtek. A „földalatti” életünk számára ez óriási energiát jelentett.

A mostani állapot a közönynek, az ingoványnak, a mocsárnak a korszaka. A liberalizmus kivetkőzött önmagából, és a szabadságból a szabadosság fertőjébe ragadta a világot, és benne minket. Ez azért életveszélyes állapot, mert képtelenek vagyunk kiszakadni a mai társadalom „anyaméhéből”. Zsigereinkkel életünk első percétől ebben a vérkeringésben élünk, mozgunk és vagyunk. Ebből a társadalomból származnak a fiatal szülők, a nevelők, papok, az egyetemek, a szemináriumok, óvodától kezdve a legfelsőbb szintig. Mint mindennek, ennek az állapotnak is megvan a „kétszer kettő = négy” törvénye, mely így hangzik: én semmiért nem vagyok felelős. Madách Ember tragédiájában Lucifer kivételesen igazat mond, amikor odavágja: „Senki sem adhat mást, csak mi a lényege.” A felelőtlenség, a közöny nem sokban különbözik a teljes tagadástól, melyben még bizonyos pozitívumot is lehet találni, ti. a mérhetetlen görcsös ragaszkodást a lázadáshoz, mely valamiképpen feloldja a közönyt is.

A Szentírás is ismeri ezt a mindennél veszélyesebb állapotot. Az Apokalipszis első oldalain az Úrjézus egyenként megszólítja a Kisázsiai püspököket, tehát (az egyház életének kezdetén), és az egyiknek ezt mondja: A legnagyobb bűnöd, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Éppen ezért kiköplek a számból. És folytatja azzal, hogy mi a megoldás: Légy forró, vagy jéghideg, csak ne légy közömbös.

Minket még úgy neveltek, hogy egy vállrándítás miatt pofont kaptunk. Ti. a vállrándítás a közönynek a jelképe, és azt jelzi: mi közöm hozzá. Igen, a közöny elhiteti, sőt kötelezővé teszi a társadalom számára, hogy senki semmiért ne érezze magát felelősnek. Tőlem ne várjon senki semmit. Hazamegyünk, magunkra zárjuk lakásunk ajtaját, gondolván, mondván: „Ez az én váram, ide senki nem jöhet be – a falak között azt csinálok amit akarok – senkiért, semmiért nem vagyok felelős.” Az alaptörvény ugyanis az, hogy mindenki azt csinál, amit akar, nemcsak a szülők, de a gyermekek is.  A válások tömege mutatja, jelzi, hogy a társadalom legősibb legszentebb sejtjében ez a törvény uralkodik: Nem vagyok felelős érted sem.

Felelősségtudat

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a keresztény világszemlélet, a Filozófia Christi, ennek a mai korszellemnek épp az ellenkezőjét állítja, és Krisztus által isteni tekintéllyel szentesíti. Sokan ismerik azt az imát, éneket, melyet találkozásaink befejezéseként, egymás kezét megfogva énekelünk: „Megkötöm magamat baráti kötéllel, testvéri közösség tartó erejével…. Testvér, ha eloldnám kettős kötelékem, szembesíts magammal, légy felelős értem”. A felelősségtudat a biblia első mondataitól kezdve az Újszövetség legutolsó mondatáig azzal van átitatva, hogy a Teremtő Isten minden teremtményétől elvárja, hogy a beléje oltott természettörvénynek engedelmeskedjék. Tőlünk emberektől fölfelé az angyalokig pedig elvárja, hogy mi magunk döntsünk törvényeinek megtartásában, vagy elvetésében. A különbség az anyagi és a szellemi világ között abban rejlik, hogy a matéria, az atommagtól kezdve a naprendszerekig a beléjük oltott törvénynek automatikusan engedelmeskednek, mert nincs lehetőségük mást tenni. Szellemi lényeket, és ezek közé tartozunk mi is, csak úgy teremthet Isten, hogy megadja nekik a választás jogát és lehetőségét. Az egész Isten-ember kapcsolat e nélkül nevetségessé vált volna, s arról szólna, hogy Isten nem erős, hanem gyenge, mert csak szabad akarat nélküli lényeket, bábokat tud létrehozni. A túlszabályozás, a gyengeség és a hatalmaskodás jele. A diktátorok ránézésre rendkívül erős emberek, de lélekben nagyon gyengék. Egyedül Isten az, aki önmaga és mások szabad akaratát harmóniába tudja hozni. Ez misztérium, melyet emberi értelemmel átlátni és megoldani képtelenek vagyunk.

Ez a gyökere a felelősségtudatnak, vagyis ez a közöny ellentéte. Szent Ágostonnak és az egyházatyáknak köszönhetjük azt a zseniális meglátást, hogy ami természetszerűen van (vagyis amit az Isten a teremtményekbe beoltott) az jó, és ami jó, az a kötelességünk. Tehát természet szerint van, hogy szüleinket tiszteljük, - és ez kötelességünk. Természet szerint van az, hogy egészségünkről gondoskodjunk, tehát ez kötelességünk. Természet szerint van az, hogy munkával keressük meg a kenyerünket, és biztosítsuk családunk megélhetését …. és így tovább.

A keresztény életszemlélet egyik legfontosabb elvárása épp ez a kötelességtudás. Ez határozza meg a munkához, a feladatokhoz való viszonyunkat. Ez hozta Európát abba a helyzetbe, hogy gazdaságilag maga mögött hagyta a világ olyan részeit, ahol a kötelességről teljesen más a vélemény. A keresztény világszemlélet a kötelességen a feladatok becsületes ellátását érti. Tőlünk vitték a kötelességtudás tiszteletét a Föld különböző tájaira, Észak- és Dél Amerikába, Ausztráliába.

Ha erről az oldalról világítjuk meg a migráció ránk zúduló problémáját, akkor szembetűnő, hogy azok, akik most Európára törnek, nem ennek a kötelességtudásnak a szellemében nevelődtek. A muszlimoknál is van elvárás! Náluk egyetlen egy kötelesség létezik: hitük terjesztése minden áron, ha kell karddal, fegyverrel, gyilkolással. Innét ered az un. „Szent Háború” kifejezése és világgá kürtölése. Ezt az ázsiai, afrikai politikusok felhasználják saját érdekeik érvényesítésére. Már a mohácsi korszakban Szulejmán ezzel fanatizálta hadseregét, amikor Magyarországra rontott. De ők akkor csak Bécsig jutottak el.

Térjünk vissza a felelősségtudat teológiai gyökereihez. Épp a Teremtő Isten oltotta belénk, hogy az emberi természetünkbe oltott (test, szellem, kegyelem) feladatokat, célokat megvalósítsuk. Innét ered a felelősségtudat. Ez a lelkiismeret szaván keresztül működő isteni energia. Éppen ezért felelősek vagyunk döntéseinkért.

Legmélyebb gyökereink

Ha eljutottunk a lelkiismeret témájához, jó tisztázni, hogy szava hogyan és miért válik kötelességgé az ember számára. Azt ugyanis látjuk, hogy a jó és a rossz között választani egyetemes tulajdonsága az embernek .Ez azonban egész komolyan, vérre menően csak megtérésünk után válik paranccsá. És ezzel máris rámutatunk az iszlám és a keresztény világszemlélet között tátongó különbségekre. Ők is ismerik és elfogadják Jézust, de csak, mint a próféták egyikét, és nem Istent imádják benne. Sőt kihangsúlyozzák, hogy Allah az egyetlen Isten és Mohamed az ő egyetlen Prófétája. Ők nem ismerik a megváltást. Az iszlám a természetes megfontolások konglomerátuma, extrém erkölcsi normák gyűjteménye.

Guardini és Ratzinger bíboros ezzel kapcsolatban rámutatnak arra, hogy csak az Evangélium képes rádöbbenteni minket felelősségünk tudatára. Ennek gyökerére bámulatos éleslátással mutatnak rá. A keresztény hit lényegéhez tartozik, hogy a megtérésünk legtöbbször kívülről tör ránk, nem belőlünk fakadó gyökérről van szó. Senki sem születik kereszténynek, még akkor sem, ha keresztények a szülei, vagy, ha keresztény világban él. A keresztény hit újjászületésként vonul be az életünkbe. Tehát nem biológiai születésről van itt szó, hanem valami külső beavatkozásnak a következménye. A keresztény hit tehát nem belső tapasztalataink eredménye, hanem olyan esemény, amely kívülről lép hozzánk: valami, vagy valaki találkozik velünk, és ennek következményeképpen valami történik velem, bennem. Itt lényegében arról van szó, hogy ez a kívülről jött hatás túlmutat rajtunk. Tehát nem a tapasztalat tágul ki, vagy mélyül el, hanem egy eseménynek válunk részesévé. A keresztény hit belső eredetét ezek szerint a „találkozás”, a „másság”, az „alterité” jellemzi. Ezzel átlépünk az események kategóriájába. Ez azt is jelenti, hogy bár megtapasztaljuk a történést, mégis ez egy esemény gyümölcse, nem pedig azé, hogy elmélyülünk saját magunkba. Maga a „kinyilatkoztatás” fogalma jelzi, hogy nem magamtól erednek ezek a történések. Az Istennek kell az első lépéseket megtenni, hogy megtudjuk a keresztény hit legfőbb titkait, misztériumait. Jézus kezdettől fogva mondja, hogy őt az Atya küldi, és csak azt mondja el, amit az Atyánál látott és hallott. Így egyértelmű, hogy pl. a Szentháromságról soha nem tudtunk volna meg semmit, ha Jézus Krisztus nem nyilatkoztatja ki az Atya és a Szentlélek létét.

A kinyilatkoztatás jól mutatja, hogy Valaki jön felém, Ő szakít ki önmagunkból, és Ő hoz létre valami újat, ami nem az enyém, amit nem én találtam ki, és amit önmagamban nem találhatok. Ha belenézünk hitünk legmélyebb igazságaiba, rádöbbenünk arra, hogy legtöbbjüket nem magunk eszeltük ki. Az, hogy az „Ige testté lett és miköztünk lakozik”, szintén esemény, történés,- nem pedig lelkünk mélyéből származó megvilágosodás.

Mindebből látható, hogy a kereszténység lényegéhez tartozik a történelem, az események sorozata. „Előttem mennek szolgáim, a századok…!” (Babits) Ez ugyan azt jelenti, hogy az Isten a történelemnek az ura, de a megtestesülés óta az Isten, Jézus Krisztuson keresztül belépett a történelembe, vagyis események, történések szövevényes világába. Ez az igazi esemény, méghozzá az egyetlen esemény a világ történetében, nem pedig lelkünk mélyének megtapasztalása. A galileai, názáreti Jézus óta mindenben hasonló lett az emberhez, kivéve a bűnt. Ez azt jelenti, hogy mindent vállal, ami az emberhez szükségképpen hozzátartozik: a magzati élet, a születés, a szenvedés, az öröm, a játék, a tanulás, a munka, a verejtékezés, a fázás, a virrasztás, a láz, a betegség, az üldöztetés, az ellenszenv, a barátság, az eszmékért vívott harc, sőt vérverejtékezés, árulás, kínzás, halál, kereszthalál ...... minden erény és minden erőtlenség. Így lett az Isten nemcsak a történelem ura, hanem a történések szolgája.

Ezt a kívülről való érkezést, - amely legtöbbször a megtérést megelőzi, ezt a bizonyos érkezést, a mai ember botrányosnak tartja, éppen azért, mert beleavatkozik valaki, az ő közömbös, állóvizes, mocsaras életébe. A mai ember ugyanis függetlenségre és önállóságra törekszik. Sőt tovább mehetünk, ezt a „kívülről történő beavatkozást” a kereszténységen kívül egyetlen más kultúra sem tudja elfogadni. Ezért mondja Pál apostol, hogy a kereszténység, és jelképe a kereszt, a zsidóknak botrány, a népeknek balgaság. (1 Kor 1,23) Ezzel éppen a keresztény hit sajátosságára utal, mely mindenki számára „kívülről” érkezik. Éppen ez az önazonosságunk tudatát áttörő új közbelépés, ez a kívülről érkező hatás vezet el egy nagyobb valóság világába. Ennek segítségével tudunk eljutni egymáshoz.

Mindarra, amit eddig elmondottunk, Saul megtérésének története a legjobb példa. Előttünk áll egy ízig-vérig Krisztust és követőit gyűlölő ember, aki élvezettel kutatja föl a keresztényeket, hogy rabszíjra fűzve őket a vérbíróság elé állítsa. Most is a damaszkuszi úton haladva rabokat hajt maga előtt. Szolgáival együtt lóháton ül, és már maga előtt látja foglyainak kínzását. Ám egy pillanat alatt megváltozik minden, mert az az Isten-ember, akit ő csak názáreti Jézusnak gúnyol, váratlanul megjelenik „fölötte”, melytől lova megbokrosodik, és földhöz vágja, a fényözöntől megvakul. Kínjában reszketve felkiált, és kérdezi: „Ki vagy Uram? – Én vagyok Krisztus, akit Te üldözöl.” Felesleges folytatni, mert mindannyian ismerjük a damaszkuszi drámát. Itt csak a lényegre mutatunk rá, arra a többször említett külső eseményre, amely mégis annyira nélkülözhetetlen, hogy nélküle Saulból, a fanatikus farizeusból sose lett volna Pál, nemzetek apostola.

Befejezésül idézzük ennek a Pál apostolnak Timóteushoz írt néhány sorát, melyből jól látható, hogy mi lett abból a Krisztust üldöző Saulból.

„Hálát adok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki erőt adott nekem azzal, hogy megbízott bennem, és szolgálatra rendelt engem, aki korábban istenkáromló, másokat üldöző és erőszakos ember voltam, de irgalomra találtam, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt elárasztott a mi Urunk kegyelme azzal a hittel és szeretettel együtt, amely Krisztus Jézusban van. Igaz beszéd ez, fenntartás nélkül elfogadásra méltó: Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. Pontosan azért találtam kegyelemre, hogy Jézus Krisztus mindenekelőtt rajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, hogy az örök életre jussanak. Az örökkévalóság királyának, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen” (1. Timóteus 1,12) 

Allelúja. hogy megírhattam. 2016.április 10-én, vasárnap                    Barlay Ö. Szabolcs