Emmauszi útravaló
Ó, ezek a vasárnapi evangéliumi tablók! Olyanok, mint egy csepp az óceánból. Mindegyik önállóan is magába öleli az egészet, a végtelent, az Istent emberi formában, hogy értsük, és emberi tökéletlenségünk, korlátoltságunk ellenére teljesen magunkévá tudjuk tenni. Ez Jézusunk isten-emberi zsenialitása. Mivel harminc éven át teljesen azonosult az emberi lét kiszolgáltatottságával, nagyon jól tudta, milyen nehéz hinnünk, amit nem látunk, elfogadnunk azt, ami nem kézzelfogható számunkra. Feltámadása után ezért akar segíteni övéin,- mindent megtesz, hogy elhitesse velük: Feltámadtam! itt vagyok. Ezért olyan megható ez a mai jelenet is.
Így hozzá szegődni a bajba jutott vándorokhoz, ekkora tapintattal kérdezni:”mi bajotok van?”Így csak Jézus tud bánni velünk. Olyanokat kérdez, amire csak Ő tud igazi választ adni. (A két vándorban magunkra ismerünk. Mi is nap, mint nap becsapottnak, kiábrándultnak érezzük magunkat). Épp erről beszélnek maguk között, és felháborodnak, hogy ez a jámbor nincs kétségbeesve,- mintha nem is tudná, hogy milyen események zúdultak öt napja Jeruzsálemre? Oly annyira nem, hogy megkérdezi tőlük: ”mondjátok, m i t ö r t é n t?”. Úgy tesz, mintha nem ó lenne mindannak a szörnyűségnek áldozata, amiről beszámolnak. Aztán óriási=isteni türelemmel bizonygatta, hogy nincs ok a kétségbeesésre, hisz mindennek így kellett lennie, és még nincs vége a történetnek.
Olyan bibliamagyarázatban részesítette őket, hogy végül nem akarták elengedni: ”Már lemenőben van a nap. Ne menj el. Olyan jó Veled lenni, és hallgatni Téged…Maradj velünk”..És még mindég nem vették észre, hogy ez a hozzájuk szegődő vándor maga Jézus.” Látásukat valami akadályozta, képtelenek voltak felismerni. Ahhoz még kellett olyan jel, ami csakis Jézustól eredhet. „Amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték”.
Ezt senki más nem teszi a mai napig. Uram, megyek Emmauszba, hogy felismerjelek!
+sz.atya