INDÍTLAK

Nagyböjt utolsó hete közeleg. És szomorú vagyok. Szomorú, mert Európa társadalmainak túlnyomó többsége ostoba, nemtörődöm, rest és hitetlen. Itt játszódik a szeme előtt saját megsemmisülésének forgatókönyve, egy történet csakúgy, mint a kétezer évvel ezelőtti fájdalmas eseménysor, amelyről nem vesz tudomást, amellyel gúnyolódik, vagy amelyet nem is ismer már.
     Itt van a szemünk előtt a Szeretet megtestesítője, aki gyógyított, halottakat támasztott fel, vakoknak adta vissza a látását, aki tanított, és megnyitotta számunkra az üdvösség lehetőségét! Ő a názáreti Jézus, akit átkozott kezek megfosztottak ruháitól, ólmos korbáccsal megkorbácsoltak, töviskoszorút tettek a fejére, leköpdösték, majd egy nehéz kereszttel a gúnyolódó tömeg kíséretében felhajtották a Golgotára, hogy kezét és lábát átszögelve keresztre feszítsék miattunk. Halálát földrengés, vihar követte, s a nagy, mára ismét elfeledett beismerés: „bűneink rajtunk és fiainkon”… „Ez valóban Isten fia volt”…
Mindez, azon vezetők miatt, akik hatalmukat féltve nem ismerték el Őt ‒ akit jóllehet évezredek óta vártak ‒, s akinek jöttét a saját prófétáik megjövendölték.
     Péntek van, s a falusi kis templomban is megszólal a harang, Keresztútra hív, emlékezésre, bűnbánatra… de a templomban csak pár idős ember mondja egy-egy stációnál: „Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot!”

Sajnos kevesen, mások helyett is ezeket az évszázados fohászokat… Ó hány templomban nincs is már Keresztút, nincs Májusi Litánia, Rózsafüzér, esti Úrangyala, mert sokan már nem is tudják, pedig az elhunyt hozzátartozókért is mondják a Miatyánkot és az Üdvözlégy Máriát…
A kocsma tele van, a Plázákban tömeg, itt-ott a tüntetéseken ostoba ordítozásban élik ki magukat a „tudós” politizálók, a mozikban véres filmek szórakoztatják a nagyérdeműt, akiknek többsége fiatal…

 Eközben a határainknál pogány, hitetlen és mindent elsöprö ERÖSZAKOS, kapzsi megszállók milliós  tömege. Akiknek láttán fél évezrede embermilliók mondták lelkük mélyéből: „Könyörülj rajtunk Uram!”

Európa népei azonban ma nem könyörögnek, mert nem hisznek, és a pénteki Keresztút helyett saját szenvedésük jövendő útját választják.
     A franciák gótikus és román stílusú templomaikat rombolják, hogy helyettük pogány imaházakat, parkolót, vagy üzletházat építsenek, és a biblia hangos olvasását már a taláros testület ítéli el.

  Mert ma ez a törvény, amelyet hamarosan a Sharia vált fel Nyugat-Európában.

  A gyűlölet és a gyilkosság törvénye, a népek kiirtásának törvénye… a kereszténység megsemmisítésének törvénye. Az a törvény, vagy ahhoz nagyban hasonló, amely azt az Ártatlant ott, akkor megkorbácsolta, tövissel koronázta, gúnyolta és megölte a kereszten. S akire ma még a Nagyböjtben is csak kevesen emlékeznek!
     Ijesztő a helyzet, mert a korbácsolás elkezdődött, és a kereszthordozás elkerülhetetlen immár.

Hányan fogják egykori keresztény felmenőiket megtagadni, hogy életben maradhassanak… s hányan fogják feljelenteni egymást a pogány Kádinál?

 Hányan fogják európaiként keresztény európai testvéreiket megölni bizonyságul a pogányok előtt… mi vár még erre az európai népre, amely soknemzetiségű, s amelyet egykor egyetlen erős kapocs, a kereszténység olvasztott egybe.

   Ki tudja még hány Nagyböjtöt tarthatunk meg, és hányszor adatik meg, az Isten felé fordulás, a bűnbánat-bűnbocsánat, szabad lehetősége?
     Még van egy péntek a Nagypéntek előtt, amelyen csendesen végig kísérhetjük Jézust azon az úton, amelyet értünk végigszenvedett. Keresztény ország vagyunk – voltunk! Tartsunk töredelmes bűnbánatot, tegyünk hitet ezen az utolsó nagyböjti pénteken saját templomunkban… Mert újrakezdeni mindig lehetséges, és talán soha nem volt akkora szükség erre az egyetlen mondatra, ennek a könyörgésnek a szívből és hittel való kimondására, mint ma… a talán utolsó, pogányoktól mentes, szabad Nagyböjt péntekén: „Könyörülj rajtunk Uram!

Stoffán György