INDÍTLAK

Majd száz év tanulsága: van kiút a legreménytelenebb helyzetből is

Mindszenty József szentelte pappá, személyes meghallgatáson járt XII. Pius pápánál, a szerzetesrendek felszámolása után a földalatti egyházat szervezte, emiatt internálták, majd bebörtönözték, szaba­dulása után pedig húsz évig rézkarcügynökként dolgozott. Meg is nősült, de később, amikor már lehetett, mégis visszatért a papi hi­vatáshoz - csak néhány körülmény, amely a közel százéves Barlay Ö. Szabolcs szerzetes életét jellemzi. Nyugállományba vonulása után, nyolcvanévesen tanulta meg használni a számítógépet, azóta is fo­lyamatosan alkot, internetes oldalt is szerkeszt. Szeretetre tanít, de közben védi a kormány migrációs politikáját.

Kerüljenek beljebb, jöjjenek be a szo­bába! A cipőt nem kell levenni - invi­tál hatodik emeleti lakásába a Székesfehérváron élő, 99 éves Barlay Ö. Sza­bolcs szerzetes. Mivel a bejárati ajtó nyitva van, erőt sugárzó, kedves hang­ja bátorítólag hat, így határozottan lé­pünk be az előtérbe, majd onnan a belső helyiségbe. A szemünk elé táruló lát­vány a legkevésbé sem hasonlít arra, amit egy idős szerzetes szobájától vár­nánk: a szemközti könyvespolcba be­ékelve egy bekapcsolt, több kiegészí­tővel felszerelt laptopot, a közelebbi fal mellett pedig egy szobakerékpárt látunk. - Szoktam rajta tekerni, hogy karban tartsam magam - mondja mosolyogva, majd a segítségünkkel fel is ül rá, és megmutatja: csaknem száz­éves kora ellenére tényleg nem hagyja el magát. Elárulja azt is: hajnal négy­kor kelt, hogy minden stramm legyen a lakásban, mire megérkezünk.

Arról már ismét a székén ülve be­szél, hogy az életben nincsenek véletlenek. - Az Isten mindenkinek kije­löli a keretet, és mi, emberek töltjük meg azt tartalommal. Nem véletlen az sem, hogy egy évvel az első világhábo­rú befejezése után, de egy esztendővel a trianoni békediktátum előtt szület­tem az akkor még Magyarországhoz tartozó felvidéki Kassán. Egy vérziva­taros korszak feldúlt légkörében lép­tem a világba, mintegy előre jelezve, hogy kemény sors vár rám - fejti ki. Az azonban legalább ennyire megha­tározó volt neki, hogy miközben katonatisztként szolgáló, sváb származású édesapja mélyen vallásos római katolikus volt, evangélikus anyai nagyapja a kassai szabadkőműves páholy egyik vezetőjeként tevékenykedett. Úgy véli, az Istentől kapott saját keretében emi­att óriási végletek vannak. - Nem vé­letlen az sem, hogy ilyen kort értem meg, mert édesanyám 99 éves korá­ban halt meg, és az ő svájci felmenői is száz évet értek meg, de az édesapám és testvéreim is nyolcvan felett men­tek el - teszi hozzá.

MINDSZENTY JÓZSEF SZENTELTE PAPPÁ

A szerzetes kitér arra is, hogy kifeje­zetten érdekes körülmények között fo­gant meg. - Édesapám a kassai 34-es Vilmos Bakák Vasdandárjának egyik századát vezette az Isonzónál, és ami­kor összeomlott a front, hazatért az egységével. A magyar határnál azon­ban a szabadkőművesek és az anar­chisták leszakították a századosi rang­ját, és mire hazaért, alig ismertek rá. Lelkileg összeomlott, édesanyám taní­totta meg újra még imádkozni is. Bár anyám protestáns volt, a Szűzanyá­hoz fohászkodott azzal, hogy szerin­te csak akkor kapja vissza a férjét, ha egy fiút szül neki. Ez lettem én, az ég meghallgatta a kérését. A recept pedig bevált, apám, amikor hajnalban meg­születtem, örömében az udvaron kia­bálva adta a világ tudtára: fiuk szüle­tett. Én lettem a család „kis megváltója”, az apám mindig is rajongott értem - meséli az atya nevetve, aki szerint a kiváló géneket, a jókedvet, az alázatot, a szónoki képességet és a nyughatat­lan természetet is a felmenőitől örö­költe. - Ezért van az, hogy bár sokszor voltam a halál markában, ma is dolgo­zom. Az isteni Gondviselés azt akar­ta, hogy még éljek és végrehajtsam az akaratát - teszi hozzá.

Határozottan jelenti ki, hogy gyer­mekkorában soha nem akart pap len­ni, azt tervezte, hogy a család százhol­das vitézi birtokán gazdálkodik majd a Pécs melletti Sastyapusztán. Ettől az tántorította el, hogy a pécsi ciszter­ci gimnázium, ahová járt, egy új épü­letszárnyat és ezzel új igazgatót is ka­pott Kühn Szaniszló személyében.

• A korábbi tanárainkkal ellentétben ő hihetetlenül közvetlen volt, több csi­bészt is megtérített, és sorra gyóntak nála. Kühn Szaniszló megváltoztatta az életemet, és az ő példája nyomán én is pap tanár akartam lenni. Édesapám eleinte nem támogatta az elhatározásomat, de édesanyám addig imádko­zott, és puhította apukát, hogy végül szó nélkül aláírta a jelentkezésemet. Később nagyon boldog volt és büsz­ke rám - mondja. Az atyát 1944-ben - akkor még veszprémi püspökként - Mindszenty József szentelte pappá. Egy évvel korábban, mint esedékes lett volna, azért, hogy a németek ne vigyék ki a frontra.

• Közben Barlay atya a Zirci Teoló­giai Főiskola elvégzése után a buda­pesti Pázmány Péter Egyetem magyar- olasz-művelődéstörténet szakán tanult tovább. A háborút követően 1945-ben ösztöndíjjal kimehetett Rómába, és a vatikáni könyvtárban a XVI. századi magyar-olasz kulturális kapcsolato­kat kutatta. Jelen volt, amikor 1946 ta­vaszán XII. Pius pápa bíborossá avat­ta Mindszenty Józsefet, akinek római tartózkodása alatt a másodtitkára volt. Barlay atya speciális kihallgatáson ta­lálkozott a magyarokat nagyon szerető szentatyával is; az esemény nagy hatás­sal volt rá. A római katolikus egyház­fő magyarul azt üzente rajta keresz­tül, hogy „Éljen Mária országa! Dicsér tessék a Jézus Krisztus!”. Az atya úgy tudja: már ezzel az audienciával felhív­ta magára a kommunisták figyelmét.

MENEKÜLÉS AZ ÁVH ELÖL

Rómából való hazaérkezése után dok­torált, majd egyetemi szemináriumo­kat vezetett, az 1947/48-as tanévben pe­dig pap tanárként tanított a budai Cisz­terci Szent Imre Gimnáziumban. (Az 5. b osztályfőnöke lett, az akkor tizen­egy évesekkel még most is negyedéven­ként találkozik.) A kommunista hata­lom azonban a tanév végén kitiltotta az iskolákból, ezzel „kettétörték az éle­tét”, elmondása szerint ezt sohasem volt képes teljesen feldolgozni. A következő években az intézmény melletti ciszter­ci plébánián volt káplán, de a szerzetes rendek feloszlatása után számára nem maradt más, a földalatti egyház aposto­la lett. Ekkor a kommunista államhata­lom már folyamatosan figyelte, két alkalommal is csaknem elfogta az ÁVH. Egyszer azért, mert egy lelkigyakorla­ton tolmácsolta XII. Pius üzenetét, mi­közben gyertyát gyújtott a tömeg, és a Boldogasszony anyánkat, majd a Him­nuszt énekelték. Egy másik alkalommal az úrnapi körmeneten körülbelül tízezer embert biztatott közös éneklésre; ennek a hangja elnyomta a közelben megtar­tott kommunista rendezvényt. - A hí­vek lába között menekültem el az ÁVH- sok elől - mondja nevetve.

A rendek feloszlatása után nem le­hetett tovább pap, így titokban szervezte az ifjúságot. Bár a hatóságok szinte végig tudtak a ténykedéséről, sokáig nem fogták el. Szerinte azért, mert nem politizált, nem akarta megdönteni a kommunista rendszert, és nem uszított, „csak” az általa szerve­zett „kirándulásokon” ápolta a fiatalok lelkét. Persze az azért gyakran előfor­dult, hogy számháborút játszva a török világot idézték fel, így küzdöttek az elnyomó hatalom ellen, és mindig győztek is. A fiatalok közül minden­ki Bigyó atyaként ismerte; elővigyázatosságból senki nem tudta a másik nevét. Igyekeztek azzal is megtéveszteni a hatóságokat, hogy az oda- és visszaúton mozgalmi dalokat énekeltek. Rá­adásul Barlay atya mellett szólt az is, hogy egy alkalommal elküldött a csa­patból egy fiatalembert, aki az egyete­men leöntötte sósavval Sztálin szobrát.

Miközben a szerzetes az 1950-es évek küzdelmeiről mesél, kopognak az ajtón. Bár az atya nem tudja, ki jött, engedélyezi az „ismeretlen” számára a belépést. Egy pillanattal később a pos­tás jelenik meg a szobában, átad egy papírt a szerzetesnek. Ezután fél térd­re ereszkedik, áldást kér, majd meg­nyugodva távozik.

A megható jelenet után Barlay atya elmondja azt is, hogy 1955 végén ismét majdnem elkapták, keresték a lakásán is, de mivel egy barátja reggeli miséje közben suttogva figyelmeztette, hogy ne menjen haza, mert ott várja az ÁVH, sikerült kereket oldania. Vidéken buj­kált, kocsisként kereste a kenyerét, ezért nem vett részt az 1956-os események­ben, pedig szerinte biztos az élére állt volna a Budán harcoló hittanosainak. Végül 1958-ban fogták el, de akkor is véletlenül. Egy ártatlan ügyben vitték be a rendőrök, de olyan izgatottan vi­selkedett, hogy felhívta magára a figyel­met. Ekkor azonban még sikerült két­éves internálással megúsznia, de mivel utána is folytatta a korábban megkez­dett földalatti tevékenységét, 1961-ben újra letartóztatták. Amikor szembesí­tették a bizonyítékokkal, elájult, majd kénytelen volt bevallani mindent. Töb­bek között azért, mert a kihallgatások során kiderült, hogy egy beépített kispap mindent jelentett a hatóságoknak a családoknál tartott hittanórákról és a „kirándulásokról”.

TÖBBSZÖR IS A HALÁL MARKÁBAN

• Ez az én hibám volt, mert hiába szól­tak a többiek, hogy a kispap gyanúsan viselkedik, sokáig megvédtem őt. Nem kellett volna - mutat rá. Az egyház meg­törésére indított Fekete Hollók fedő­nevű perben nyolc évet kapott. Meg­menekülhetett volna, de akkor vállalnia kellett volna a besúgást, még azt is megmondták, hogy melyik plébániát szánják neki. Nemet mondott, így csak 1963-ban szabadult amnesztiával, de utána sem nyugodhatott meg, mert a hatóságok szemmel tartották. Ezután húsz évig rézkarcügynökként dolgozott, megnősült, három gyermeke is szüle­tett. Lékai László bíboros közbenjárá­sára azonban 1983-ban visszatérhetett a papi pályára. A magyar egyházi ve­zető Rómában garanciát vállalt érte.

• Annyira örültem, hogy azt mondtam: oda helyez, ahová akar - teszi hozzá. Barlay atya az esztergomi egyházme­gye papja és a ciszterci rend tisztelet­beli tagja lett. 1993-ban ment nyugdíj­ba, majd 1994-ben súlyos beteg lett, vírus támadta meg a szervezetét, egy időre tolókocsiba is került. A betegsé­ge miatt először a székesfehérvári otthonba ment, most albérletben la­kik. Nyugállományba vonulása ellené­re nem pihent meg, megtanulta a szá­mítógép kezelését, azóta írja és szer­keszti az Indítlak elnevezésű webol­dalát, amelyet sokan követnek. 2005- ben Papp Lajos megoperálta a szívét, a betegágyán kérték fel arra, hogy le­gyen a Professzorok Batthyány Köré­nek a tagja. Egyház- és irodalomtör­ténészként és az MTA nagydoktora­ként harminc munkája, könyve jelent meg, többek között Prohászka Otto­kár életének kutatója. Életútját a Ma­gyar Köztársasági Érdemrend tisztike­resztje kitüntetéssel ismerték el; Szé­kesfehérvártól 2013-ban Pro Civitate díjat, a Mindszenty Társaságtól 2017- ben emlékérmet kapott.

• Barlay atya a mai helyzetet értékel­ve egyszerre optimista és pesszimis­ta. - A gulyáskommunizmus jellemtelenné tette a magyar népet, a libe­ralizmus pedig még nagyobb károkat okozott. Az egyházat is közöny veszi körül, üresek a templomaink, mert a miséken élményt kellene adni, de sok paptársam nem tudja magával ragad­ni a híveket. Ami a kereszténységet ál­talánosságban illeti, már optimistább vagyok. A IV. században az arianiz­mus csaknem felszámolta az egyhá­zat, mégis sikerült túlélni és újjáépíteni mindent. Most is talpra fogunk állni, de az más kérdés, hogy a keresz­ténység súlypontja talán áttevődik Dél-Amerikára. Érdemes bizakodni, az én életem is tanúsítja, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is van kiút - mondja. A migránshelyzetről pedig azt fejti ki, hogy szeretnünk kell felebarátunkat, de szeretni kell önma­gunkat is. - Önmagunkat szeretni azt jelenti, hogy vállaljuk és óvjuk mind­azt, amik és akik vagyunk. Szeretjük hazánkat, nemzetünket, családunkat, a magyar kultúrát és az európai civi­lizációt. Ezek között a keretek között kibontakozott és bontakozhat ki újra és újra a mi szabadságunk, a magyar szabadság - int búcsút.