INDÍTLAK

A történelem hatalmas folyamhoz hasonlít. Nem más, mint események parttalan áradásaa. Az egyetemes, nagy történelemnek egy ága a miénk. Mindegyikünk élete ennek a hatalmas folyamnak medrében zajlik. Sokan úgy gondolják, hogy életük se nem oszt, se nem szoroz. „Azért jöttünk, hogy tova tűnjünk”, mondják a költővel.

Mi keresztények egészen másként látjuk az egyetemes és benne a magunk történelmét. Az evangélium pontosan tükrözi a Megváltó Jézus Krisztus életszemléletét. Ezt nevezi Erasmus Filozofia Christinek. E szerint mi a teremtett világban igen fontos szerepet töltünk be , mert Isten a maga „képére”, vagyis hasonlatosságára teremtett minket. Ezért állunk az anyagi világ csúcsán. Intellektusunk, szellemi létünk miatt alig vagyunk kisebbek, mint az angyalok. Hogy kik vagyunk az Isten szemében? Teremtmények, akiket nagyon szeret. Akkora érték, hogy miattunk vállalta eljövetelét, megtestesült, mindenben sorsközösséget vállalt velünk, „Etiam pro nobis”. Prohászka előszeretettel idézte a kedves nővéreknek tartott lelkigyakorlatain Nagy Szent Teréz szavait, melyeket Jézus mondott neki:”Ha nem teremtettem volna meg a világot, érted teremteném meg, Terézia” Annyira hihetetlennek , sőt sátáninak tartotta ezt a kijelentést, hogy gyóntatójához rohant, aki. megnyugtatta, mondván:: ezt maga Jézus is hirdette: lelkünk többet ér, mint az egész világ! Tanítványainak is elmondta, hogy Isten szemében mekkora értéket jelentenek:”  é r t é k e s e b b e k vagytok a verebeknél…Nektek minden szál hajatok számon van tartva (Lk 12, 8).-Nem filozofálok tovább Ezt is csak azért mondtam, hogy jobban hihető legyen mindaz, ami-ről ezután írok. Arról már lemondtam, hogy életemről összefüggő teljes egészet írjak.  Két év múlva száz lennék, és eddig nem volt ídőm önéletrajzom megírására. Igy csak kiragadott epizódokról mondom el emlékeimet. Méghozzá szokatlan módon összekötöm a tanúságtevéssel. Ezt azért teszem, mert több ez a visszaemlékezés, mint szimpla memoár. Olyan eseményekről írok, melyek egyúttal tanúvallomások. Vagyis tanúsítom, hogy igenis a legreménytelenebb helyzetekben is van kiút, és végeredményképpen az élet nem a véletlenek láncolata, hanem a Gondviselő Atya kézzelfogható megnyilvánulásai. Az Úr Jézus nem azt mondta az apostoloknak, hogy írják le mindazt, amit tanított, hanem azt, hogy életükkel, szavaikkal tegyenek tanúságot életéről, kereszthaláláról és feltámadásáról. A tanúságtevés több, hitelesebb, mint az írott betű.  Ma is ezt kéri minden kereszténytől az Úr. A zsidó filozofusnő, Edit Stein megtérése is egy templomban imádkozó néni viselkedéséhez fűződik. Kíváncsiságból bement egy katolikus templomba. Közben betért egy néni szatyorral, leült az Oltáriszentség előtt, és imádkozott. A hitével küszködő Editnek épp erre volt szüksége. A most Európa védőszentjeként tisztelt Stein Edit megtérésében a néni hitelessége fontos szerepet játszott. Tanúságtételünk életbevágón fontos a körülöttünk élők számára. –Hálásan megköszönöm az Úrnak, ha írásommal segítek az olvasónak.

1919. október 31-én születtem Kassán Rákóczi városában. E mondatban rögzített tény már önmagában rávilágít arra, hogy a történelem egyik legvéresebb háborúja után egy vérzivataros korszak feldúlt légkörében léptem a világba. Ebből eleve arra lehet következtetni, hogy kemény sors várt rám.

Tanúja vagyok annak, hogyan lehet pokolban is mennyországot varázsolni egy gyermekszobában. Mindig lelkem legmélyéig meghatódom, ha szüleimre gondolok, akiknek köszönhetem ezt a csodát. Tőlük tudom, hogy engem nagyon vártak. Édesapám, mint a Monarchia tényleges katonatisztje, századosa 1918- ban úgy jött haza Kassára az olasz front isonzói poklából, mint lelkileg összeomlott roncs. Már felnőtt voltam, amikor Édesanyám elmondta, hogy a mélyen hívő, gyakorló katolikus apámat újból kellett imádkozni tanítania. A hadsereg felbomlott, a fegyverszünet anarchiába torkollott. A magyar határon asszonyok tépték le tiszti ruhájáról a századosi rangot jelző három csillagot. Édesanyám, a mulier fortis merész gondolattal állt a Jó Isten elé. Asszonyi, szerelmes női szíve megérezte, hogy urát egy fiúgyermekkel lehetne újból visszaadni az életnek. Igy lettem én életem első pillanatától kezdve a család várva várt „kis megváltója”. A családi krónika tud arról, hogy édesapám hajnalban, születésem után kiszaladt a kertünkbe, és extázissal kiáltotta bele a nagyvilágba: „Fiúnk született”. Igen, két nővérem után én fiúként megteremtettem az egyensúlyt: bátyámmal együtt két fiú és két lány élt a családban, nagyon boldogan. Három éves koromig semmire sem emlékszem. Tehát épp a legviharosabb időszakról nem tudok, de később sem beszéltek a létbizonytalanságról, édesapám új állomáshelyéről, a győri tartózkodásról. Én jó formán érettségimig semmit sem tudtam arról, hogy mi mindenen mentek keresztül szüleim és testvéreim. -Az természetes, hogy csecsemő és kisfiú koromból nem maradtak fenn rossz emlékek, de az már nem természetes, hogy később sem panaszkodtak. Egyetlen céljuk az volt, hogy otthonunkban béke, derű, harmónia uralkodjék. Ha egy gyermek ilyen légkörben nevelkedik, olyan energiákat kap, melyek meghatározzák egész életét. Hogy én minden tragédia ellenére derűs ember vagyok, szüleimnek köszönhetem, akik az első világháború poklában földi mennyországot varázsoltak gyerekszobánkba.

Ha visszaidézem első emlékemet, akkor mindig egy kép jelenik meg: Pécs, Rákóczi út 38:. én a gyerekszoba szőnyegén ülök, és játszom. Körülöttem fehér, barna lovak, bárányok legelésznek a szőnyegen,-mindegyiknek neve van: Ráró volt a kedvenc lovam,- odébb a piros fedelű istálló…A szőnyeg másik végén volt a váram, szürke színű komoly „építmény fából….felvonóval, ágyúkkal ólomkatonákkal, védőkkel és támadókkal…sebesültekkel, akiknek vérző sebeit be kellett kötni. Kötszerért a mellettem varrógépénél dolgozó, mindig rám mosolygó Édesanyámhoz szaladtam, aki kis fehér vászon darabokat adott, s vele együtt kötöttem be hős katonáim sebeit. Ő varrt tovább, a Pfaff varrógépét lábával hajtotta, csendes kattogását most is hallom. Ágyúm is volt, neve Elba. Csövébe babot tettem, rugóval működő komoly instrumentum volt, mellyel az ellenség soraiba lőttem, mert védeni kellett a várat…A szoba padlója lassan tele volt babbal. Amikor délután édesapám őrnagy egyenruhájában hazajött, látta kisfiát, a „várvédőt”. Annyira szeretett, hogy nem egyszer karjai közé vett, és feldobott a magasba, aztán elkapott, és magához ölelt. Ilyenkor Édesanyám mindig sikítva kiáltotta Apámnak:”Hans, gib Acht”. (János, vigyázz). Már négy éves koromban tudtam a Talpra magyar első mondatait. Apám az asztal tetejére állított, és ha vendégeink voltak, bíztatott, hogy mondjam el. Én pedig, mit sem sejtve, teljes hangerővel belekezdtem imígyen: Talpra magyar, írta BEFŐTI Sándor

Otthonunkban különösen a karácsony hozta kézzelfogható közelségbe a mennyországot! A nagy ebédlő gyönyörű zöld Zsolnay kályhája azon a héten ontotta a meleget. Valami különös illat lebegett otthonunk minden szegletében, amit én annak idején az angyalok jövés-menésének tulajdonítottam. Mint azt is, hogy a Jézuskának írt levelemet másnap nem találtam meg az ablak között, pedig azt én személyesen tettem oda. December 24-én  egész nap nem mehettünk ki a gyerekszobából. A szent kíváncsiságot áhítattal szőttük át, és mondogattuk egymásnak, hogy vajon Jézuska meghozza-e a kért ajándékokat? Különösen a rugóval működő mozdony volt a vágyaim netovábbja.

Egészen új világ kezdődött ennek a boldog kisfiúnak az életében, amikor elérkezett az iskolai beiratkozás. Abban az időben még ismeretlen fogalom volt az óvoda, legalábbis a            társadalom nagyobbik része számára. Így az „aranykor” hét éves korig tartott minden gyerek számára. Én pontosan emlékszem erre a korra, és tudom, hogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy a földi mennyország egyszer csak máról holnapra megszűnik abban az eredeti formában, amit a gyerekszobában édesanyám mellett átéltem: a biztonság, a boldogság, a minden elképzelést felülmúló elkényeztetés légkörében.

Elérkezett 1926 szeptembere. Szüleim természetesen már előre eldöntötték, hogy melyik elemi iskolába iratnak be. És most kezdődik az a vonal, amiről majd később is minduntalan írni fogok: a Gondviselés irányítása. E nélkül életemet kezdettől fogva a mai napig megmagyarázni és megérteni nem tudom. Pécsett ugyanis több elemi iskola közül kellett választaniuk. Mivel édesapám katonatiszt volt, teljesen érthető lett volna, hogy a tőlünk nem messze lévő nagy városi elemi iskolát választja, hiszen semmilyen külön kötődése nem volt az egyházhoz, vagy a pécsi püspökséghez. Ennek ellenére a városnak egy jóformán ismeretlen iskolájára gondoltak: az Anna utcai ún. mintaiskolára. Erről azt kell tudni, hogy a püspökség, mint az országban mindenütt saját maga képezte ki az egyházi iskolák tanító testületét. Az érettségi után a Tanítóképzőben indult el a felkészítésük. A jelölteknek külön nevük is volt. Kistanítóknak, vagy preparandistáknak hívták őket. Diplomájuk megszerzése után ők lettek a falvak, községek, kisebb városok egyházi elemi iskoláinak a tanítói. Ez azt jelentette, hogy a püspökség alkalmazottai voltak. Magyarországon a kommunista diktatúráig az iskolák 60%-a egyházi kézben volt.

Ilyen értelemben érthető, hogy némi magyarázatra szorul: szüleim miért épp ebbe a mintaiskolába írattak be. Valahogy az ismerősök felhívhatták figyelmüket, hogy ez egy rendkívüli lehetőség. Az iskola igazgatója az a Glatt Adolf tanító volt, aki a pécsi Székesegyház énekkarát is vezette. Iskolájának az volt a különlegessége, hogy mindössze 32 tanulója volt: minden osztályba csak 8 tanulót vettek fel. Egy közös tanteremben volt a négyosztály. Ennek az iskolatípusnak külön neve is volt: osztatlan. Azért is nevezték mintaiskolának, mert a püspöki Tanítóképző utolsó évének preparandistái itt adtakbe mutató órákat. Zseniálisnak kellett lenni annak a tanítónak, aki ugyanabban az időben az első osztályosoktól a negyedikig úgy tudta lefoglalni a gyerekek figyelmét, hogy egyik osztály a másikét ne zavarja. Persze utólag ezt már fel tudom mérni, de akkor számomra ez volt a természetes.

Ez az Anna utcai négy év nagy nehézségekkel kezdődött. Sehogy sem akartam elhagyni azt a bizonyos „mennyországot”, és édesanyámnak hetekbe került, míg sikerült a rendes kerékvágásba kerülnöm. Sokat sírtam, és emlékszem nagyon lefogytam. Mondhatni belebetegedtem egy kissé. Eleinte természetesen mindig ő kísért, és hogy megnyugtasson, olykor még a cukrászdába is elvitt a Király utcába. S akkor kijárt a kedvenc édességem a csokoládéval bevont szív alakú gesztenyés mignon. Az ízére még ma is emlékszem. Tanítónk, akit Dolfi bácsinak neveztünk, maga volt a jóság. Magas, vékony, szikár ember, szemüveges, s mint egy őrző angyal nézett ránk. Akkor tanultam meg írni. De az sem úgy történt, ahogy ma tanítják. Az egyes betűket jelekkel kellett mutatni, melyek mesékhez fűződtek. Pl. az r betűt a róka történetéhez kapcsoltuk, és kezünkkel is kellett jelet mutatni. A j betűnél kezünket a homlokunk fölé tettük, a jaj szó miatt. Otthon aztán napokon keresztül újságban kellett aláhúzni, az aznap megtanult betűket.

-Hogy Dolfi bácsi mennyire ismerte minden tanulóját, mutatja az, hogy már második osztályos kúúüromban azt mondta édesanyámnak, hogy ebben a kis Ödönben egy  Gárdonyi él. Ezt azért mondta, mert észrevette, hogy dolgozataimban milyen szépen és tömören fejezem ki magam. Mintha megérezte volna azt az írói talentumot, amit a jó Istentől kaptam.

Az Anna utcai iskolás koromnak felejthetetlen emléke a magyar cserkészettel való megismerkedésem. A trianoni Magyarország legnagyobb ifjúsági mozgalmát mindössze 20 évvel előbb ismerte meg a hazai pedagógia. A mi iskolánkban kiscserkészek csapata működött. Én is jelentkeztem. Minden kiscserkész egy-egy neves magyar vezér nevét kapta. Én Bulcsú vezér lettem. A mellemre rovásírással volt kitűzve. (Visszagondolva akkori félénk, sírós mivoltomra, ugyancsak nagyszerű volt a választás, mert előbb-utóbb bátorrá és strammá kellett válnom!) 1929-től vagyok cserkész mind a mai napig, vagyis 86 éve. Itt ismerkedtem meg először a természet csodáival, a csillagos éggel, a Göncöl szekérrel. Őrsvezetőm, az egyik kis tanító gyakran vitt bennünket kirándulni. Még most is emlékszem, hogy egy téli kirándulás alkalmával a Tettyén egy barlangban téli álmukat alvó denevérek csapatára bukkantunk. Azóta sem láttam ilyet. – Ugyancsak felejthetetlen emlékként őrzöm a fonyódi nyári cserkésztábort. A 10 éves városi kisfiú ekkor vált igazi cserkésszé: két hétig sátorban, szalmazsákon aludva, távol a szülői háztól, magunk főztünk, éjjel őrséget álltunk….. Mindez egy egészen új világ volt számomra, hogy mi mindent tudott elérni a cserkészet? Elegendő, ha azt mondom, hogy minden reggel 7-kor a fonyódi kis hegyről a csapat a Balatonban mosakodott, akár sütött a Nap, akár esett az eső. Mivel édesapám az Országos Leventemozgalom pécsi vezetője volt, megajándékozta a parancsnokságot egy Flaubert puskával. Így tanultam meg 10 évesen célba lőni.

Amikor befejeztem a negyedik osztályt, Szüleim újra döntés előtt álltak, hogy melyik gimnáziumba írassanak be. Ezek azok az alkalmak, amikor az Isten szavára figyelő emberek eszközeivé válhatnak a Szentléleknek. Életem végén visszatekintve a nagy összefüggésekre, meggyőződéssel vallom, hogy az Úr Jézus már kis koromtól kezdve lépésről-lépésre készített elő  szerzetesi, paptanári hívatásomra.  1930-ban szüleim a pécsi Ciszterci Nagy Lajos gimnáziumba írattak be. Ez a szerzetesi középiskola Pécs legjobb iskolái közé tartozott. A nagyon szelíd, csendes Anna utai elemi iskola után megint egyházi iskolába kerültem. A fehér-fekete színű reverendát viselő tanárok  életstílusa, pedegógiája egész életemre rányomta bélyegét. Én természesen ekkor még gondolatban sem foglalkoztam azzal, hogy nyolc év múlva én is közéjük fogok állni. A NAGY RENDEZŐ azonban mindezt fokozatosan előkészítette, úgy ahogy mondta is:”Én választottalak ki titeket, nem ti engem”

(folytatni szeretném)

+ szabolcs a.