INDÍTLAK

Tanúja vagyok a hívásnak és a küldetésnek

Paptanári hivatásomról

A közbeszédben is ismert a hivatás fogalom és kifejezés. Arra utal, hogy van valaki, aki hív. A magyar nyelv zseniális mélységeket tár fel azzal, hogy a dolgok lényegére mutat rá. Mert valóban úgy van, hogy kamaszkorban előbb vagy utóbb egy bizonyos indíttatást érzünk valamilyen foglalkozás, munka iránt. Van, aki gyógyítani szeretne, más, aki nevelni, oktatni, - ismét más, aki a törvényt, a rendet szeretné őrizni, problémákat megoldani stb. De még ennél is nagyobb az az indíttatás, már-már belső kényszer, melyet a lányok éreznek a család, az anyaság iránt, - vagy a fiúk a szerelem, a párválasztás, a nősülés iránt. Minden egyes esetben hívásról van szó. Ez a természet rendje. Hasonlít ez a vándormadarak életmentő ösztönéhez, melyet az élet ritmusának neveznék. A fecskéket, gólyákat nem lehet eltántorítani attól, hogy elinduljanak, amikor annak itt és most eljön az ideje. Valami ritmus lüktet az univerzumban. Ennek egyik megjelenési formája az, amiről most írni szeretnék.

Az Úr Jézus erről nyíltan és egyértelműen beszél. Látszatra minden úgy néz ki, mintha azok a galileai halászok maguk keresték volna a Jézussal való találkozást. Beszámolójuk szerint még az órára is emlékeznek, amikor először szólították meg a mestert: „És akkor tíz óra volt”. Csak később derült fény arra a lényeges momentumra, hogy azért tudták ezt  megtenni, mert  Jézus már előbb kiválasztotta őket az apostoli életre.

Az Ószövetségben a próféták feltűnő módon hangsúlyozzák, hogy ők nem maguktól lettek próféták. A végtelen fölségű Úr, Adonai, Jahve választotta ki őket erre a nagyon életveszélyes feladatra: menjenek a nép közé, keressék fel a vezetőiket, föl egészen a királyig, és szemtől-szembe mondják meg, hogy mit parancsol nekik az Isten. Sőt a legélesebb kritikával illessék a nép vezetőit, főpapjait is, ha nem az Isten akarata szerint vezetik a népet. Ezért remegnek a prófétaságra kiválasztottak, és próbálják lebeszélni az Istent, hogy ne őket válassza ki. Valósággal remegnek, mert legtöbbjüket a nép haragja halálra ítélte. Jeremiás pl. azzal áll elő, hogy ő még kiskorú, nem tud jól beszélni. Erre az Úr hangja még határozottabban kiáltja a lelkébe: Ne félj, ne mondj ellen, mert mielőtt megszülettél volna, már kiválasztottalak! Éppen ezért indulj, és tedd, amit mondok! De azt is hozzáfűzi, hogy mindvégig vele lesz, és nem kell mást tennie, mint amit Ő előre megmond. Hasonlatként Franz Werfel gondolatát idézem: Jirmiahu (Jeremiás) prófétasága olyan, mint amikor a kürtbe belefúj a kürtös. Vagyis a próféta csak eszköz az Isten kezében, mint a hangszer a művész kezében. Ha meg akarjuk érteni a hivatás lényegét, ilyen mélységekbe kell hatolnunk.

Ez annyira lényegbevágó, hogy az Úr Jézus szenvedése előtti időben többször is figyelmeztette tanítványait, hogy nem ők, hanem a mennyei Atya, és maga Jézus választotta ki őket: „Nem ti… , hanem Én….” És ezzel rámutat a dolgok legmélyebb titkára. Világosan láthatjuk, hogy van hivatás a természet rendjében, és létezik a természetfölötti világban is. Vagyis ahhoz, hogy valaki az Isten szolgálatára adja az életét, annak feltételei vannak. Ezek közül a legelső a kiválasztás. A kezdeményező az Isten, aki, mint a prófétáknál, öröktől fogva elhatározta, hogy kit hív meg szolgájának.

A második feltétel, hogy a meghívott, a megjelölt ezt a hívást el is fogadja, mert ha nem, soha nem lesz belőle Isten felszentelt papja. De van még egy harmadik is. Az elöljárók véleménye, megfigyelése és végül a döntése, hogy alkalmas-e a jelentkező erre a különleges feladatra. Lehet pl. hogy valaki egy kontemplatív szerzetbe jelentkezik, pedig inkább jezsuitaként tudná céljait elérni. A három feltétel mindegyike lényeges. Külön-külön egyik sem elegendő ahhoz, hogy valakiből Isten szándéka szerinti pap legyen.

Ha az említett feltételeket a magam hívatásával kapcsolatban vizsgálom, látom, hogy mindegyik realizálódott, mert előbb-utóbb minden akadály elhárult.

„Én választottalak téged”. Ebben mindmáig biztos vagyok. T.i. szüleim és közeli-távoli  rokonságom körében senki nem volt elkötelezettje egyik egyháznak sem. Istenhívő, becsületes, á t l a g keresztények voltak, mint a 19-20. század társadalmának legtöbb családja. Az evangélium szellemében éltünk, és szüleim mindegyikünket egyházi iskolába íratott. Az iskolákban azonban a legnagyobb szabadság volt, és még titokban sem „vadásztak” a szerzetes tanárok-nővérek arra, hogy tanítványaikat egyházi pályára tereljék. Én például kisfiú koromtól gazdász szerettem volna lenni. Egyértelmű volt, hogy édesapám százholdas vitézi telkén, mint mezőgazdasági főiskolát végzett diplomás fogok mintagazdaságot létrehozni. Valósággal bele voltam szédülve ebbe a távoli tervbe, és észre sem vettem, hogy készül a második világháború, és Hitler, meg Sztálin vérbe fojt minden normális egyéni tervezést, és szembe röhög minden idilli elképzelést.

1935-ben azonban fordulat állott be gimnazista koromban.a, átélője voltam olyan eseményeknek, melyek mindegyikéről azt szokás mondani: „hát ilyenek a véletlenek az életben”. A pécsi ciszterci gimnázium kétszáz éves épületét renoválták, és egy új szárnnyal bővítették. Werner Adolf zirci apát új igazgatót nevezett ki, hogy a „belső” életet” is átalakítsa. A budai gimnáziumnak volt több kiváló apostol-lelkületű tanára,- többek között a 45 éves Kűhn Szaniszló. z idős Adolf apátúr jól mérte fel a pécsi gimnázium helyzetét. Kiss Albin igazgatónk nagyon zárkózott, tudós-típusú pedagógus volt. Velünk, diákokkal semmiféle kapcsolatban nem állt sem ő, sem a tanári kar. Biztosra veszem, hogy ha minden marad úgy, ahogy addig, akkor én soha nem lettem volna sem ciszterci. Épp abban van elrejtve az isteni elem ebben az egész történetben, hogy Kűhn Szaniszlót teljesen váratlanul, senki által nem is álmodott módon a zirci apát Budáról áthelyezte Pécsre. Visszaidézve a történteket, élesen előttem áll az ünnepélyes megnyitó az új díszteremben. A rendi vezetésen túl az akkori kultuszminiszter, Hómann Bálint is jelen volt azon az addig  nekem ismeretlen, soha nem látott ceremónián, amikor a zirci apát maga elé hívta az új igazgatót, Kűhn Szaniszlót, és átadta neki az iskola kulcsait, szimbolizálva ezzel, hogy rábízza a magyar egyház és a szülők legnagyobb kincsét, minket, diákokat. Szaniszló megrendülten letérdelt,- átvette a kulcsokat, és olyan szívhez szóló szavakat mondott, hogy percekig tapsviharba törtünk ki. Felejthetetlen volt a bemutatkozás. Mindenki szívébe zárta ezt az eddig soha nem látott lelkes, lobogó temperamentumú fehér-fekete reverendás tanárt. - Csakhamar kiderült, hogy osztályunknak, a VI.-nak a történelem tanára is ő lett, - így egészen közelről is megismerhettem.

Különben is olyan időszak volt ez, amikor az emberben egyre több kérdés tör a felszínre, hisz a fiúból kamasz lett, majd bajuszos férfivá váltam. Édesapám katonai pályája egyre magasabbra hágott,- előbb Nagykanizsán, majd Kaposváron volt ezredparancsnok, ami azt jelentette, hogy a család vele együtt ment, én pedig négy év alatt két új iskolába jártam. Gondviselést láttam abban is, hogy Pécsett ugyanabba a ciszterci gimnáziumba kerültem vissza, és ugyanaz az osztályfőnök várt, aki elsős koromban nehezen engedett el: Mayer Móric. Mondogatta is akkor a sláger szövegét: „Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát”. Most pedig így fogadott: „Megjött az én tékozló fiam”.

Azóta is keresem a választ arra a központi kérdésre, hogy végül is mi volt Szaniszló igazgatónk vonzerejének a lényege. Mert, hogy a mágneses energiák gyűrűztek körülötte, nem kétséges. Elvégre én magam vagyok –sokunkkal együtt- átélője, tanúja annak, hogy 180 fokban átalakult a gimnázium, sőt a szülök, majd néhány éven belül az egyetemisták egy részének életszemlélete. Azt már akkor is észrevettük, hogy nem tudásával nyűgözött le minket. Sőt, hamar észrevettük, hogy történelem órái sem voltak rendkívüliek. Tekintélye sem volt olyan magával sodró, hogy a lázadó kamaszokat is megszelídítse. Az utolsó évesek filozófia óráit sem ő adta elő, pedig ez mindig az igazgatók tisztje. Szaniszló igazgatónk nem ezen a vonalon volt egyedi jelenség. Olyan harmóniát sugárzott magából, amit előtte soha senkitől nem kaptunk. Addig be se mehettünk egy tanár szobájába, és az órákon kívül nem is igen találkoztunk velük. Szaniszló igazgatónk azzal hódított meg minket, hogy foglalkozott velünk, - érdekelte őt az életünk. Gyakran megkérdezte: „Hogy vagy kisfiam? Miért vagy szomorú?” A másik vonal a személyiségünk alakítása. Neki nem az volt fontos, hogy milyen jó jegyeket szereztünk, hanem hogy, hogyan alakul a jellemünk. Ehhez járult a lelkünkkel való intenzív foglalkozás. Ő volt az első, aki megmondta, hogy bármikor lehet nála gyónni. És minden hét szombatján délután négy órakor a gimnáziummal szemben lévő Belvárosi templom gyóntatószékében megtalálhatjuk. Ezt olyan komolyan vette, hogy valóban télen, nyáron, még a szünidőben is megtalálhattuk.

Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor engem végképp magához láncolt ez a magatartás. Egyik szombat délután én is elmentem a belvárosi templomba. A bejárati ajtóhoz legközelebbi gyóntatószék volt az övé. Gyónásom után kedves, meleg hangon megkérdezte: „Kisfiam, szeretnél velem beszélgetni?” Mire én bátortalanul, de boldogan mondtam, hogy „IGEN”. „Akkor keressél fel a szobámban!” A megadott időben el is indultam otthonról, és izgatottan mondtam édesanyámnak, hogy „megyek az igazgatómhoz.”  16 éves voltam akkor. Meglepetésemre több osztálytársam és idősebb diáktársaimat, sőt egyetemistákat is láttam a szobája előtti folyosón. Azonnal fölmértem a helyzetet, és láttam, hogy nemcsak engem, hanem másokat is hív beszélgetésre. Ez volt a fordulópont. Néhány hónap múlva már magával vitt egy-egy hosszabb útjára, pl. amikor időközönként kiment a rendház szőlőjébe. Kimondhatatlan hatással volt ez rám és társaimra. Ez egy új világ volt. Többek között ennek az új stílusnak köszönhető, hogy a diákmiséken egyre több volt az áldozó. Néhány hónap múlva az első pénteki Jézus Szíve misén az egész gimnázium átment a templomba, az első óra elmaradt, és a szentmisén mindannyian áldoztunk.    Az pedig egészen váratlanul ért, amikor egy alkalommal délután szólt a lakásunk csengője, és magát Szaniszló igazgatómat láttam, ahogy mosolyogva belép otthonunkba. Szüleim is azonnal beinvitálták a szalonba. „Csak meglátogatni jöttem az én Ödön fiamat, mert én tudom, hogy a fogával kis műtétje volt.” Felejthetetlen emlék maradt ez az egész család számára. Keménykötésű édesapám is meg volt hatva ettől a gesztustól. – Nos, itt van a Gondviselés remek belenyúlása az életembe. Biztosan merem állítani, hogy Kűhn Szaniszló pécsi áthelyezése nélkül én soha nem lettem volna ciszterci paptanár.-----Amilyen mértékben alakította át az iskola szellemét Szaniszló igazgató, olyan mértékben erősödött bennem az a gondolat, hogy én is ilyen munkát végezzek Azt már egyre jobban láttam, hogy a jó Isten engem lefoglal magának és meghív a papságra. Azt is eldöntöttem, hogy nem „világi” pap (egyházmegyés), hanem szerzetes leszek. Ismertem már annyira magamat, hogy a klauzúrás életforma nekem létkérdés. Vagyis nem a világban élő, teljes szabadságot élvező életforma kell nekem, hanem a közösségben átélt szerzetesi életforma, mely állandó védelmet nyújt a pap számára. Ezekben a hónapokban óriási fölfordulást jelentett a gimnáziumban, hogy hittanárunkról elterjedt a hír, egy női kapcsolata miatt elhagyja a papságot. A Fő utcán, a Király utca kirakatában ki volt téve a hölgy bekeretezett fényképe, és mindenki erről beszélt. Amikor Szaniszló atya megkérdezte tőlem, hogy milyen szerzetes szeretnék lenni, egyből ezt válaszoltam: „jezsuita”. Elmondtam az okokat, a hittanárunk esetét is. Frappáns választ kaptam: „Kisfiam, a jezsuitáknál most egy ugyanilyen eset van, csak a rendi fegyelem miatt nem beszélnek róla.” Hónapokig törtem a fejemet, és beláttam, hogy ne ilyen külső események hatása alapján döntsek. Nyáron már ellátogattam Zircre, egykori igazgatóm, Kiss Albin fogadott, és néhány napig a nyári vakációjukat töltő kispapok egyik szobájában laktam. Emlékszem, hogy felöltöttem a fogason lógó reverendát, és sokat gondolkodtam a jövőmről. Egy év múlva jelentkeztem Zircre novíciusnak.----De nem volt könnyű az út idáig. Amikor ugyanis édesapámmal beszéltem döntésemről, ő nagyon megdöbbent. Mivel látta, hogy milyen hatással van rám Szaniszló atya, ezért joggal gondolhatta, hogy ez egy elhamarkodott döntés, és feltételekhez szabta a Zircre vonulásomat. Azt kívánta, hogy előbb menjek katonának. Ez azt jelentette, hogy csak a három évre fölemelt önkéntesi szolgálat után jelentkezhettem volna Zircre, ahol öt év filozófia, teológia elvégzése, majd Budapesten, az ötévi egyetemen tanári oklevél megszerzése következett volna. Igy 35 éves lettem volna mire felszentelnek. Kértem édesapámat, hogy ettől a gondolattól álljon el. Amikor Szaniszló atyának mindezt szomorúan elmondtam, mosolyogva csak ezt válaszolta: „Kisfiam, majd imádkozunk, és édesapa is bele fog egyezni.” 1938 Húsvétján be kellett adni a felvételei kérvényt Zircre. Pontosan emlékszem a napra, az órára. Reggel fél nyolc. Édesapám ül az íróasztalánál, elfogyasztja anyuka finom reggelijét, majd édesanyám azt mondja: „Kisfiam most menj be apához!” Félve mentem be a szobába, háta mögé álltam, és csak ennyit mondtam: „Édesapám, kérlek, írd alá ezt a kérvényt!” Most jött a nagy pillanat: mit fog tenni? Szó nélkül elővette töltőtollát, és aláírta: vitéz Barlay v.őrnagy. Én megcsókoltam a homlokát, egy szót nem váltottunk. Ez már két férfi igazi, őszinte viselkedése volt. Fellélegezve mentem ki a konyhába, hogy megcsókoljam édesanyámat, mert tudtam, hogy mindezt ő készítette elő. Amikor átadtam Szaniszló igazgatómnak a kérvényt, mosolyogva csak ennyit mondott: „Kisfiam, ugye mondtam?”

Ezek voltak tehát az előzmények.. Vagyis 1938 augusztus harmadik hetében azzal a biztos tudattal szálltam fel a pécsi pályaudvaron a Veszprém-Zirc i vonatra, hogy engem az Úr Jézus kiválasztott és meghívott a szerzetes paptanári hivatásra. Az első két feltétel tehát teljesült. Maradt a harmadik, vagyis hogy zirci előljáróim is alkalmsnak látnak-e, és befogadnak-e a ciszterci rend fogadalmas tagjai közé. ---Ezek után nem várt fejlemények egész láncolata következett. Úgy éreztem, mintha akadályversenyen vennék részt. Erről másutt részletesen írtam. (v.ö. „E fiúkért valaki felelős” Honlapom: www.inditlak.eoldal hu). Itt most olyan dolgokról számolok be, melyek a magyarországi iskoláink egyházjogi létjogosultságát akarta tisztázni. Vagyis a„lenni, vagy nem lenni” ügyét.---Halász Piusznak, a reformot sürgető római-zirci csoportnak az volt a fő érve, hogy mára már megszűnt a jozefinista kényszer-helyzet, ergo tisztázni kell, hogy jogos-e a tanító rendiségünk folytatása. Mert az nem egyeztethető össze a Ciszterci rend monasztikus jellegével. Az apátságon belül lehet iskola, de külön álló és liturgiát, opus Deit nem végezni? Nos, ez összeegyeztethetetlen a rendi szellemmel, de az egyházjog előírásaival is..---A kérdés megtágyalására felkérték Baranyai Jusztin ciszterci jogprofesszort, aki teljes egészében átlátta a probléma lényegét, és a „gordiuszi csomót” imígyen oldotta meg:  az öt gimnáziumot oktató-nevelő paptanárok a Szent Széktől kérjék, hogy egy új kongregációt hozhassanak létre.Fekete reverendát viseljenek, és így már nem tartoznának Zirchez, sem a Ciszterci Rendhez     Jogilag mindez rendben lenne,-mégis óriási ellenállásba ütközött még azoknál is, akiket tényleg semmi nem kötött Zirchez, csak a noviciátus és utána az apátságban töltött 2-3 év vagy egy-egy apátválasztás élménye.    Mivel Halász Piusz úgy is tudta, hogy ez lesz a reakció, 1945-ben bejelentette, hogy Borsod pusztán, a rendi birtokon a Ciszterci Rend szigorú reguláját elfogadó tíz fiatal rendtársával együtt létre hoz egy új közösséget.- Én épp ekkor utaztam Rómába, és csak ott értesültem a földrengéshez hasonlítható belső robbanásról. Csak Vendel apáturunk szeretete, bölcsessége mentette meg a rend egységét. Előtte lévő hónapokban Naszályi Emil egykori novicius mesterem  a szigorított regulát követő ciszterci apácák közösségét hozta létre. 

 De a történelem átírt mindent! Miközben a Rend magyarországi ága önmaga igazi arculatát kereste, vihar felhők jelezték, hogy jön a mindent megsemmisítő szovjet megszállás: oda a vetés, magát a kereszténységet akarták megsemmisíteni. Földönfutók lettek a paptanárok, Zirc, Budai Szent Imre gimnázium, Eger, Székesfehérvár, Pécs, Baja. Akkor a ciszterciek kétszázhetvenen voltak,-most huszan vagyunk. Van három gimnáziumunk, mindegyikben civil tanárok tanítanak. A rendi programban már nincs is említve, hogy tanári diplomát kell, vagy lehet szereznie annak, aki a Rend tagja akar lenni. A TÖRTÉNELEM, a nagy rendező „megoldotta” a problémát. Én vagyok az utolsó ciszterci „paptanár”. Ez a fogalom ma már ismeretlen magyar földön  

 Eleinte hihetetlennek tűnt mindaz, ami történt velünk. Az idősebb rendtársainkat rokonaik fogadták be. De a fiataloknak dönteniük kellett a „hogyan továbbról”. A rátermettek valamilyen szakmát tanultak ki. Csakhamar kiderült, hogy különleges megfigyelés alatt tartott minket a politikai rendőrség. Sötét reverendánk miatt „feketereakciósoknak”neveztek minket. Mivel mindenütt életrajzot kértek, azonnal kiderült, hogy kik is vagyunk igazán. Én például hiába jelentkeztem az újságokban hirdetett adminisztrációs állásokra, származásom(„horthysta tábornok fia„) és szerzetesi hivatásom miatt m i n d i g—m i n d e n h o l  elutasítottak, és csak nehéz fizikai munkára vettek fel. Ezt is megpróbáltam, és a kőbányai Első Mechanikai Hordógyár segédmunkásaként három műszakban dolgoztam, de az éjszakázás miatt félévnél tovább nem bírtam. Közben a plébánián elkezdett csoportjaim tagjai és egykori tanítványaim szülei egyre többször jelentkeztek és kértek, hogy valamilyen formában folytassam az elkezdett apostoli munkát. Az új plébános és káplánjai ugyanis már a békepapi mozgalomhoz tartoztak.

A belügyminiszter utasította az esztergomi érseki hivatalt, hogy vonja meg tőlünk a működési engedélyt, mely szerint 1951 júniusától semmilyen papi munkát nem végezhetünk. Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt a sorsom. Mivel pappá szentelésemkor épp az ellenkezőjére tettem esküt, világos volt, hogy mit kell tennem: folytatni hivatásomat, vagyis „hirdetni az Igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan időben”. Felborult a biztos keret, a „védő pajzs”, és szembe találtam magam a szervezett gyűlölet, az üldözés minden elképzelést felülmúló világával. Hónapok teltek el míg felfogtam, hogy azt kell tennem, amit az ősegyház tett az Apostolok Cselekedetei útmutatása alapján. Vagyis vállaltam a föld alatti egyház szolgálatát. Ennek megszervezése közben egyre jobban felszínre kerültek bennem azok a latens gének, melyek eddig személyiségem mélyén „aludtak”, és minden bizonnyal édesapámtól, a nagy szervezőtől örököltem. A cserkészetnél bevált őrs-raj-csapat tagozódással tíz csoprtot hoztam létre, mindegyiket egy egy egyetemista fiú vagy lány vezetésére bíztam. A szülők döntötték el, hogy a csoportok melyik családnál találkoznak. Én rendszeresen foglalkoztam és képeztem a vezetőket, akik gépelve kapták kézhez a hittan anyagot. Havonta kirándulásra vitték a gyerekeket. Olykor a budai hegyekben több csoporttal találkoztam: sátort vertünk, tábori misét tartottam, tűz mellett énekeltünk a csillagos ég alatt .

Csakhamar kiderült, hogy föld alatti szervezkedésünket minden elővigyázatosságunk ellenére állam ellenesnek tekinti a politikai rendőrség. Csak évek multán tudtam meg, hogy első perctől kezdve egy volt ciszterci diákunk az AEH ügynökeként mindenről jelentést tett. Hogy még véletlenül se vegyem észre a Buló álnéven ismert Júdás működését, elmondta, hogy pap szeretne lenni. A különben zsidó származású kellemetlen és visszataszító egyéniséget felkaroltam, saját reverendámat neki adtam, és szemináriumi terveit támogattam. Egyelőre csak arra kért, hogy mint leendő apostol jelen lehessen a családoknál tartott hittan találkozókon és a kirándulásokon. Egy ördögi gonoszsággal kiagyalt csapda áldozata lettem, hiszen magam szolgáltattam ki önmagunkat az ÁÉH.nak. A Buló által készített jelentések alapján a belügyi szervek úgy döntöttek, hogy leszámolnak velünk. Az ötvenhatos forradalmat megelőző hónapokban pattanásig feszült volt amúgyis  az ország hangulata, és jobbnak látták a földalatti szervezkedések likvidálását.

folyt. köv.