INDÍTLAK

Az idegek megnyugtatása miatt máris jelzem, hogy átvitt értelemben használom a „bombát”, - majd mindjárt látjuk, hogy miről is van szó.

Azt hiszem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy a Nők Lapját általában csevegő, pletykázó, recept-gyűjtögető, stb, vagyis könnyed fajsúlyú folyóiratnak tartják. Éppen ezért az elmúlt hónapok nagy meglepetést okoztak, mert olyan komoly cikkek jelentek meg, melyek felborzolták asszonyaink idegeit. Én most csak kettőről teszek említést, hangsúlyozva, hogy nem vagyok olvasója a lapnak, csak másolatban tanítványaim küldték el nekem.

1.

„ISTEN  KEZÉBEN                       

 20 éve halt meg Teréz anya

Már a fénykép is megrázó, ahogy Teréz anya ölében tart egy elhagyott, éhező kisgyermeket. Körülötte szomorú arcok. A cikk írója elmondja, hogy Teréz anya saját történetét soha nem tartotta fontosnak, csak az ügyet, amit szolgált. És Akit szolgált…. „Én csak egy ceruza vagyok Isten kezében.”

Sokan „jót akaró diktátornak” nevezték. Tucatnyi történet kering arról, hogy lehetetlen volt őt feltartóztatni, ha valamit a fejébe vett. A meglepetések embere volt. Nagy tisztelőjét, II. János Pál pápát is meglepte akkor, amikor a neki szóló egyetlen meghívóval 18 nővérrel együtt akart részt venni a pápai kihallgatáson. Az utolsó pillanatban ez is sikerült neki, és nemcsak ő, hanem nővérei is jelen voltak a pápai audiencián. Nem túlzás, hogy ő volt a XX. század egyik legnagyobb hatású asszonya. Nemcsak jó volt, de okos, mert a szív jósága olyan, mint a fény a sötétben. Eligazít! Ki nem állhatta a fényképezést. Mígnem egyszer úgy döntött, hogy szerződést köt az Istennel: minden egyes róla készült fotóért cserébe az Úr kiszabadít egy lelket a tisztítótűzből. És amikor már elszaporodtak a fotózások, két lélek kiszabadítását kérte.

Az albán származású kislány missziós nővér akart lenni. Barátnőjével együtt jelentkezett a nálunk Angol kisasszonyokként ismert szerzetesi közösség egyik ágába, melynek székhelye Dublinban volt. Itt tanult meg tökéletesen angolul, majd a rend elküldte hajóval Indiába. A noviciátust Darjeelingben kezdte meg. Itt van eltemetve Kőrösi Csoma Sándor. 1937-ben tett örök fogadalmat. Innét 1948-ban nekivágott új küldetésének a legszegényebbek megsegítésére. Szerzetesi ruháját a szárira cserélte, és orvosi ismereteket tanult. Amikor először amputált egy ujjat, elájult. Három évesen iskolát alakított ki a nyomornegyed gyerekeinek, mellette egy kis rendelőt, aztán árvaházat, legvégül a Haldoklók Házát hozta létre. Rengetegen csatlakoztak hozzá apácák, és 1950-ben Róma jóváhagyta az új rendet, melynek neve: a Szeretet Misszionáriusai.

Teréz anya nővérei fél ötkor kelnek. A reggeli ima, a szári-mosás, majd a könnyű reggeli után következik saját otthonuk rendbetétele. Teréz anya mindig a WC tisztítását választotta. Aznap is ezzel kezdte a napot, amikor beszédet mondott az ENS közgyűlésén. Hamar észrevette, hogy Calcutta nyomornegyedeiben a leprások a legkivetettebbek. Állami engedéllyel külön települést hozott létre. A teljes szegénységet oly komolyan vette, hogy venezuelai házuk alapításakor köszönettel visszaküldte a felajánlott mosógépet és hűtőt. A nővéreknek nem kell egyéb, csak a legszükségesebbek: néhány szári, fekhely és a napi betevő. Másoknak viszont sokat kért. De nem halmozott fel semmit, mert mindent a Gondviselésre bízott. Mikor egyik nővére kétségbeesetten jelentette, hogy elfogyott a liszt, és nem tudnak mit adni az éhezőknek, ezt felelte: „A te dolgod, hogy legyen elég liszt, menj és imádkozz érte”. Hamarosan meg is érkezett a lisztadomány. A mindennapi problémákat, csak mindennapi csodák oldhatják meg. --A nemzetközi sajtó is egyre többet foglalkozott vele, és ahogy az szokás, az újságírók próbáltak fogást találni rajta, de sohase sikerült. Egy riporter provokálva tette föl a kérdést: Ha annyira hisz Istenben, mit szól ehhez a rettenetes nyomorhoz, ami körülveszi? Isten változtathatna ezen. Ezt válaszolta: „Nem Isten okozta a szegénységet, hanem mi emberek, mert nem osztozunk egymással.”  - Érdemes ezen a csodálatos tömör mondaton elgondolkozni, hiszen amíg a közgazdászok könyvtárnyi tudományos köteteket írnak e témáról, addig Teréz anya egy mondattal a lényegre mutat rá. ..Mások azért kritizálták, hogy miért ad halat a legszegényebbeknek háló helyett? Erre csak ennyit válaszolt: „Az én szegényeim túl gyengék ahhoz, hogy horgászbotot tartsanak.” --Lenyűgöző teljesítménye és karizmatikus személyisége előtt diktátorok, milliárdosok, de még a kommunista Szovjetunió is fejet hajtott. Kéréseit mindig teljesítették.  Sorra kapta a díjakat. Kezdve a Nobel békedíjtól a legnagyobb kitüntetésekig. Banketteket rendeztek a tiszteletére, de ezeken összecsomagoltatta az ételt és vitte magával. A Pán Am ingyen utaztatta, és leszállás után megkapta az összecsomagolt ételeket. Kis táskájából csodás érmeket halászott elő, azzal jutalmazott. Névjegye is volt, de neve helyett egy rövid ima állt rajta.

Vajon honnét volt ennyi ereje ennek az aprócska óriásnak? Mindennek a gyökere a hite volt! Amikor egy árvíznél segédkező nővérei arra kérték, hogy kivételesen ne kelljen az egyórás imát elvégezniük, mert annyi a teendőjük, Teréz anya nem engedte. „Elfogy az erejük, ha nem táplálkoznak.”- Egyszer egy amerikai újságíró végig nézte, hogy cserél kötést egy gennyes sebekkel teli testén. Hangosan felkiáltott: Én ezt egymillió dollárért sem csinálnám. Teréz anya válasza csak ez volt: „Egymillió dollárért én sem”.

+

Hát a Nők Lapjáan ez a cikk valóban „bomba”! Hiszen a mi társadalmunk többnyire hitében megrendült nőkből, asszonyokból áll. És íme, itt van egy senkinek kinéző asszony, aki felborítja a világot tántoríthatatlan hitével. Nem retten meg a legszörnyűbb nyomor láttán, hanem mindenkit magához ölel. Érdemes elgondolkozni a cikk végén közölt fényképen, ahol Lady Diana és Teréz anya összekulcsolva tartják kezeiket és lépnek tovább. Két véglet: Teréz anya világa és Dianáé. Jó lenne, ha mi is Teréz anya kezét megfogva így lépnénk tovább az életben!

2.

Az igazi „bomba” a Nők Lapjának 20. számában robbant, melyben Szabó Borbála írónő  adta közre asszony társainak Válás című novelláját. Nem hiszem, hogy sokan ismerik Szabó Borbála nevét, de ez az írása, ami a Facebookon is megjelent, hatalmas karriert biztosít számára. Olyan heves vitákat váltott ki az olvasókban, amilyet irodalom csak ritkán tud. Több ezren ragadtak tollat, hogy kiálljanak az író és műve mellett, - vagy éppen ellene, amire az írónő nem számított, de a Nők Lapja szerkesztősége alighanem igen. A reakciók közül csak néhányat említek. – Egy nő azt rótta föl levélben neki, hogy ebben a lapban nincs helye olyan írásnak, mely felidegesíti az olvasót. – Egy másik hölgy azt mondta, hogy épp romantikus hétvégére mentek, mikor a vonaton elolvasták a válás című novellát. Innentől végig veszekedték az utat. A férj ugyanis kijelentette, hogy nem lehet párhuzamba állítani a nő és a gyermek elhagyását. Erre a feleség felcsattant: Miért, egy nőt talán el lehet hagyni? A szépen megtervezett hétvégét fölrobbantotta a „bomba”. – Egy elvált hölgy pedig a volt férjének küldte el a novellát,” hogy rájöjjön”.

De hát miért is okoz a válás témája ekkora robbanást? Azért, mert a válás olyan morális kérdés, amiben így, vagy úgy, de mindannyian érintettek vagyunk. Vagy azért, mert szüleink váltak el, vagy az olvasó maga is elvált. Több, mint száz év óta ugyanis létezik egy bevett társadalmi vélekedés, mely szerint, ha nem működik a házasság, elválhatnak a felek. A tézis azonban nem ilyen egyszerű, mert abban, hogy meddig kell küzdenünk, hol szabad feladnunk, mikor számít önzésnek, ha beadjuk a válópert, már nincsenek éles határok. Szabó Borbála ezt a morális kérdést boncolgatja, ráadásul provokatívan, örkényi eszközzel, a groteszkkel. De az emberek, mint ahogy azt mutatja az olvasók reakciója, kellemetlenül érzik magukat, ha ezeket a vérző sebeket okozó kérdéseket feltárják előttük. Hozzászoktak ugyanis, hogy az irodalom feladata a szórakoztatás. Szabó írónő olyan kérdésről írt frappáns, rövid novellát, mely mindenkit foglalkoztat: a boldog házasságban élőket éppúgy, mint a válófélben lévőket, vagy már elváltakat. Mielőtt közölném ezt a megdöbbentő, és valóban engem is felzaklató írást, rámutatok arra, hogy az írónő milyen szokatlan oldalról közelíti meg ezt az életet alapjaiban megrázó témát. Tudniillik, nem a konfliktusban élő férj és feleség harcát és vesztésre ítélt csatáját mutatja be, hanem a védtelen szereplők, a gyermekek lelki gyötrődését.

De van még egy másik igen fontos észrevételem, ami szintén meglephette a vallás és a hit iránt közömbös olvasókat, az,hogy az írónő nyíltan felvállalja elkötelezettségét az Isten és a morális törvények iránt. A vele készült interjú alapján ugyanis kiderül, hogy az írónő teljesen vallás nélkül nevelkedett és élt mindaddig, míg megismerkedett egy sokgyermekes hívő család fiával, Pállal, akivel kezdő pedagógusként Pannonhalmán kezdtek tanítani. Ezekben az években teljesen magáévá tette a kereszténység lényegét.  Erről ő maga így nyilatkozik: „A kereszténység nem kirekesztő, ahogy sokan látják. Nem életellenes közösség, éppen az ellenkezője! És nem is csak egy erkölcsi rendszer. A kereszténység forradalom, visszatérés a lényeghez – mint a művészet.”

Ezt a novellát is azért tudta így megírni, mert egyetlen egy mondatával sem prédikál. De abban, amit ír mindig benne van hite, kereszténysége. Sőt ahogy ő írja „mindig ott van az Isten. A Teremtés rajongója vagyok. Isten nagy művész! Az embert figyelem, de Róla próbálok írni”.

+

Szabó Borbála: VÁLÁS

A szülők tétován megálltak a gyerekszoba ajtajában. Látszott, hogy nagy bejelentésre készülnek. – Szívem, Gergőke! – szólalt meg Anya. – Figyelj csak ide egy pillanatra, Apa meg Anya beszélni szeretne veled.

A szőnyegen játszó öt év körüli gyerek szórakozottan felnézett a szüleire. – Oké, egyezett bele érdeklődés nélkül.

Anya nagy levegőt vett, majd kimondta a mondatot, amire már olyan régen készült.  – Az a helyzet, drágám, hogy Apa, meg én…. megszerettünk egy másik kisfiút.

A gyerek ráncolta kis homlokát, egyik szülőjéről a másikra nézett.- Na és?-

Hát és… és mától mi vele akarunk élni – Anya hangja elcsuklott. – Ne haragudj Gergőke, ez nekünk is fáj, nekünk is nehéz…

Apa támogatólag a pityergő Anya vállára tette a kezét, és átvette a szót.

- Mi mindig nagyon jól éreztük magunkat veled. –mondta -, szerettünk téged nevelni, kisfiam. Rengeteg közös emlék köt össze bennünket: a szülés, az első lépések, az első bilibe pottyanó kaki. Anya a könnyein át elmosolyodott, eszébe jutott egy szép emlék:

- Kuku! Úgy hívta: kuku!

Gergőke hitetlenkedve rázta borzos kis fejét.

- Most mi van?? Tesóm lesz?

- Nem, nem értetted meg, amit A

lnya mondott. Egy másik kisfiút választottunk helyetted, és már őt szeretjük. El kell költöznöd, hogy ő idejöhessen a helyedre.

A gyerek eltátotta a száját.

- Na de … hova költözzek? Én itt lakok. Ti vagytok az apukám és az anyukám.

- Ez így van, Gergőke. – magyarázta Apa. De azt te is érzed, hogy ez a dolog már jó ideje nem működik. Igaz? Csak egymás mellett élünk: mi tévézünk, olvasunk, te autózol, gyakran egymáshoz se szólunk órák hosszat. Kiürült a kapcsolatunk, fiam.

Anya is belelendült az érvelésbe.

- Bizony ám. És közben szépen lassan kiveszett a vágy is. Bevallom, egy ideje már nem kívánom, hogy ápoljalak, ha beteg vagy, hogy kitörölhessem a feneked, hogy segítsek lezuhanyozni. Gépiesen ölellek meg, mikor oviba indulsz. De nincs semmi baj: Majd találsz te is új szülőket, olyanokat, akik tényleg téged akarnak.

Gergőke úgy meredt erre a két emberre, mintha ufók szálltak volna le a szeme előtt a szőnyegen. Nem volt egy sírós gyerek, de most legörbült a szája.

- Apa… Anya … én ezt nem akarom! Én még csak ötéves vagyok! nem akarok új szülőket, nem akarok máshova költözni, nem, nem, nem, itt akarok maradni!!

- Hisztivel most nem mész semmire Gergő – komorult el Apa. – Légy férfi!

- De ki fog rám vigyázni? – sopánkodott a gyerek. – Ki visz oviba? Ki ad enni, ki vesz Colát, focis kártyát nekem???

- Megértjük, hogy most csalódott vagy. – ez természetes, duruzsolta Apa, miközben lefogta a gyerek kétségbeesetten hadonászó öklöcskéit. – De majd megemészted. És aztán egyszer még lehetünk jó barátok.

Anya elővette a vonatos hátizsákot, miközben szép arcán csorogtak a könnyek.

- Tessék, szívem, összekészítettem neked néhány holmit. Alul vannak a zoknik, alsónadrágok, felül a pólók, meg a nadrágok. Majd vigyázz, hogy a homokozóba ne az ünneplőnadrágodat vedd fel, mert kilyukad a térde.

- Tudni akarom, hogy ki az –suttogta sápadtan a gyerek. – Ismerem? Egy csoporttársam az oviból? Vagy a Maci csoportba jár, odajár, mi?

Apa ekkor megtört, döbbenetes volt látni, ahogy a hatalmas férfitest a szőnyegre zuhan.

- Ez a Sors! Ez a Sors! – nyüszítette, mint egy sebzett vadállat. – A játszótéren kezdődött. Te homokoztál, amikor megláttam őt a csúzdán. Lobogott a szőke hajacskája, és a mosolya … megolvasztotta a szívemet. Hazajöttünk, de nem halványult az emlék. Délutáni alvás alatt megint kimentem a játszóra, szóba elegyedtünk.

- Apa ezek után nekem is bemutatta Kornélkát – folytatta Anya. – Ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor te születtél: iszonyatosan erős vágyat kezdtem érezni, hogy gondoskodjak róla. Eljártam az ovis szülői értekezletére, a szertorna vizsgájára. Miközben szégyelltem is magam, bujkáltam a valódi szülei elöl.

- Kornélka hamarosan elmesélte nekünk, hogy a szülei nem értik meg őt. Ez egy bántalmazó kapcsolat volt, az apja rendszeresen megdádázta a fenekét, az anyja meg érzelmileg zsarolta, állandóan azt kellett mondania neki, hogy szereti. Kornélka három éves kora óta fontolgatta, hogy elhagyja őket, de kellett hozzá ez az erős érzelem, hogy tényleg ki tudjon lépni.

Ebben a pillanatban egy szőke, selymes buksi jelent meg az ajtóban. Félénken, bizonytalanul oldalgott be az új kisfiú a szobába. Gergőke piros Porsche formájú ágyára mutatott.

- Ez lesz a én ágyam? – kérdezte selypítve.

Gergőke agyát ekkor elöntötte a vér. Nekiugrott a másiknak, ütötte, ahol csak érte. Anya hangtalanul felsikoltott. Apa végül szétválasztotta a fiukat.

- Remélem egyszer majd téged is elhagynak a szüleid, és akkor megtudod, milyen! – vagdalkozott Gergőke.

- Engem máj kétszej elhagytak – közölte Kornélka. Ez a harmadik válásom.

Gergőke kihúzta magát, keményen a szülei szemébe nézett, és hidegen így szólt:

- Kaka Apa. Pisa Anya. Utállak titeket!

Azzal vállára vette a kis hátizsákot, sarkon fordult, és örökre elhagyta a szülői házat.

Anya felsóhajtott.

- Félek, hogy most majd más karjában keres vigaszt … Aggódom érte.

- Ne féltsd! Ölelte át Anya vállát Apa. – Okos kölyök. Jól neveltük.

Az ablakhoz léptek és meghatottan pillantottak le az utcára, exgyermekük után. Kettejük közé, mintegy meleg fészekbe, bevackolódott a kis Kornél.

- Szejetlek Apa! Szejetlek Anya! – dorombolta.

A szülők forrón átölelték új gyermeküket.

                                                   Szabó Borbála