INDÍTLAK

Lehet, hogy túlzottnak, felnagyítottnak, kissé nagyképűnek tűnik a könyv címe. Én is annak tartanám, ha nem kaptam volna figyelmeztetést a tudományos élet egyik fórumától. Tíz évvel ezelőtt ugyanis egy telefonhívás érkezett, mit sem sejtve vettem föl. Pár percen belül kiderült, hogy az ország legnagyobb könyvtárának és szellemi műhelyének egyik osztályvezetője van a telefonvonal másik végén. Az OSZK Kézirattárának vezetője megkérdezte tőlem, hogy átadnám-e nekik szellemi hagyatékomat? A kérdés mellbevágott, mert néhány hónappal előbb, mint a MTA doktora, a szokás szerint felajánlottam tudományos munkám iratait, jegyzeteit az Akadémia Kézirattárának. Mivel erre nem tartottak igényt, elhatároztam, hogy balatonmáriai kertemben elégetem ezt is a többi iratommal, leveleimmel együtt.

Ezeket a bevezető sorokat mindenképpen le kellett írnom, mert kérem az olvasót, hogy az első oldaltól az utolsóig úgy lapozza át könyvemet, hogy ez egy magyar szerzetes paptanárnak a munkája, aki teljesen tisztában van az értékek hierarchiájával. Vagyis alázattal állítottam össze életem századik évében mindazt, amit évtizedeken át igen nehéz körülmények között, de mégis boldogan alkottam.

Amit most írok és összeállítok, nem egy karrier-történet összefoglalása, hanem az élet által diktált lehetőségek, feladatok tudatos, becsületes elvégzését. Azt csak most kilencvenes éveimben látom, hogy olyat alkottam, mintha előre tudatosan megterveztem volna. Pedig nem így van. Majd a könyvemben utalok is minden alkalommal egy-egy ilyen váratlan fordulatra, melyre legtöbbször nem is gondoltam. Arra meg különösen nem, hogy szellemi műhelyt alkotok.---- Bevezetőmnek egy fontos megjegyzése szerzetes paptanári mivoltomra utal. Hetven év elegendő volt ahhoz, hogy erről a különös hivatásról és csodálatos világról népünk legjobbjai is keveset tudnak. Már pedig az én életemet csak ennek a hívatásnak ismerete teszi érthetővé. Ezért erről egy összefoglaló képet nyújtok.

+

„ Az úton heverő kövek templomtorony kupolájába vágynak.”

Amikor a magam, vagy mások személyiségét próbálom meghatározni, körül írni, legtöbbször a templom, az oszlopsor, torony, kupola analógiáját hívom segítségül. József Attila Kövek című versének igazsága mindig útba igazít. Mert valóban igaz, hogy mindannyian csak poros, sáros útszélen heverő kövek vagyunk, pedig szeretnénk erős terméskő-ember lenni. Zseniális hasonlat!. Érettségi után, húsz évesen mindannyian átérezzük az úton heverő kövek fájdalmát. Mert borzalmas útfélen heverni. Miért van kő, ha nem lesz épületté? Való igaz, hogy minden kő (minden személy, karakter) szeretne templomtorony kupolájába beépülni. Nálam ez az életbevágó folyamat 18. éves koromban kezdődött. Alapozásnak nevezem, fundamentumnak, melyre ráépítettem egész életemet. A mélyre ásás egybeesik a zirci apátságban töltött öt évemmel, (egy év noviciátus és négy év teológiai kiképzés). A mi évfolyamunkkal kezdődött 1938-ban az a reform, melyet a Római Szentszék régóta szorgalmazott. Az előbbi évtizedekben a tanárképzésen, vagyis a budapesti Pázmány Péter egyetemen a tanári oklevél elnyerésén volt a hangsúly. Zircen csak 2-3 évet töltöttek a tanárjelöltek. Emiatt csorba esett a gimnáziumainkban tanító rendtársak szerzetesi életén, és sokan közülük inkább reverendába öltöztetett tanároknak tűntek, sem mint szerzeteseknek, vagy felszentelt papoknak. Ezt az evilágias szellemet akarta Róma felváltani egy olyan lelkiséggel, mely a paptanárt Krisztus alteregójává alakítja. Természetesen az általánosítás, mint mindig, itt is, teljes igazságtalanság lenne, hiszen a világias légkör ellenére mindig voltak a paptanárok között szent életűek és igazi keresztény nevelők. Éppen ezek álltak a reform élére. Ez nálunk is így volt. Harmincan voltak.

Mint gimnazista diák erről a várva várt reformról semmit sem tudtam, de amikor Zircre kerültem nagyon foglalkoztatott az első perctől, és lényegét tekintve ez mind a mai napig hat. Tudniillik ez alapjaiban változtatta meg a rendi életet. Igy egyre jobban tudatában voltam annak, hogy egy kis csoportnak leszek a tagja, melyre nemcsak a zirciek, de maga az egyház is, Rómával az élen nagyon oda figyel. A pesszimisták azt jósolták, hogy nagy kudarc lesz a vége, és a szigorítás miatt kihal a rend. A reform-pártiak elégedetten, öntudattal kezdtek hozzá terveik megvalósításához. Ehhez a buzgó csoporthoz vonzódtam, és meg voltam győződve, hogy tőlem is függ, hogy mi lesz ebből az új vetésből.

1938 augusztusában, tehát nyolcvan éve léptem át a zirci apátság kapuját. Olyan mély hatással volt rám önként vállalt döntésem, hogy máig emlékszem azokra a kétszáz éves tölgyfa lépcsőkre, amelyeket már akkor jelképnek tekintettem. Soha nem gondoltam, hogy a lépcső ilyen fontos szerepet tud játszani az ember életében. Lehet, hogy az olvasó is nehezen hiszi el, amit írok, de tény, hogy a noviciátusi fegyelem egyik szabálya előírta, hogy a lépcsőn csak egyesével szabad lépni. Első hallásra kicsinyesnek és nevetségesnek tűnhet a szabály, de a magamfajta, mindent azonnal, gyorsan tenni akaró, histeroid tipusú fiatal titán, aki hármasával rohant fel a lépcsőn, azonnal észrevette, hogy miről is van szó: önfegyelemről, vagyis nem te mondod meg, mit-hogyan csinálj, hanem egy rád figyelő akarat, mely megtanít a szent helyhez méltó módon járni, nézni,(nem volt szabad az ablakon kinézni), és mindenek felett őrizni a csendet. És hogy ezt nagyon komolyan kell vennie a noviciusnak, mutatja, hogy minden este az úgy nevezett culpán (vétek) felállva kellett bevallani a novicius-mester előtt a szabálysértéseket. Én a renitensek közé tartoztam, akinek mindig volt mivel vádolnia magát,-különösen a silentium, a csend ellen elkövetett égbe kiáltó culpa miatt. Életünket a napirend szigora tartotta egységben és imponáló fenségben. Reggel 5.15 kor szólt először a csengő. Kiugrottunk a kemény ágyból, hogy hat órára levonuljunk a reggeli zsolozsmára, majd a félórás elmélkedésre. Mindent a napirend előírásai szerint cselekedtünk, és este 21,30-kor fejeztük be a napot. Mivel én hazulról szintén fegyelmezett életet hoztam magammal, nekem könnyebben ment. Visszatekintve életem egészére, mondhatom, hogy mindmáig a magam által előírt és szigorúan betartott napirend szerint dolgozom. Jelszavamat a noviciatusból hoztam magammal: „Serva ordinem, et ordo te servabit”: Szolgáld a rendet, és a rend is szolgálni fog téged.

Az út szélen heverő kövek képlete mellett maradva, mondhatom, hogy a szabadságunkat nyirbáló előírások hűséges elfogadása és gyakorlása emelt fel egyre magasabbra és mélyítette el lelkemet. Ez inkább a keretre, az „abroncsra” értendő. De a belső világot, a személyiség egészét a liturgia fönséges élménye formálta és emelte a szentély magaslatába. Gyerekkorom óta érdekeltek a templomi szertartások. Azt is megfigyeltem, hogy miért? Mert mindig mindenben, az Isten templomában is szerettem a mozgást, az éneket, a körmenetet.

Meg vagyok győződve, hogy ott, a monumentális zirci székesegyházban, a szentélyben egy életre eljegyeztem magam a liturgiával, a leiton ergon-nal, a közösség szó- és mozgás-művészetével, a zsolozsmával és a szertartások lélekkel teli, buzgó szolgálatával. Az említett 1938-as reform sarkpillérei voltak ezek, és ettől kezdve naponta két és fél órát voltunk a székesegyházban, és imádkoztuk kórusban latinul Szent Benedek regulájában előírt opus Deit, az Isten szent művét, a két-három ezeréves zsoltárokat és a breviárium napi imáit. Ezt teszem ma is, százévesen.-

Liturgiánk központja a napi szentmise ünnepélyes bemutatása volt reggel nyolc órakor. Novicius-mesterünk, Naszályi Emil épp ekkor jött meg Rómából, és a Sancta Cecilia zeneakadémián gregorián szakra járt. Kimondhatatlan lelkesedéssel tanított bennünket erre az égi muzsikára. Ennek köszönhetem, hogy mind a mai napig magamban dúdolva állandóan szól bennem a Kyrie, a Glória, a Sanctus és sok mise rész, a karácsonyi Puer natus est, az esti Fratres, sobrii estote, és persze a felejthetetlen esti búcsúnk a Szűzanyától a Salve Regina dallamával.

-Hiszek abban, hogy a Szentlélek vitte győzelemre a reformot. Ez abból is látható volt, hogy a Zircre jelentkező kispapok létszáma megduplázódott. Így naponta 25 klerikus, 10-15 atya fehér ruhában, a kukullában imádkozta énekelte a zsolozsmát. Negyven fehér ruhás férfi a szentélyben! Mintha a Titkos jelenések víziója jelent volna meg körülöttem.--Nos, ez a gyökere, háttere mindennek, amit életemben tettem, írtam, mondtam. E nélkül üres lenne szellemi műhelyem.

-A zirci noviciatus tölgyfa lépcsőinek vizióját szünet nélkül átélem magamban: Felfelé haladva a lépcsőkön, megkisérlem a templom torony magaslatáig jutás folyamatát leírni. Nagyon egyszerű, szinte banális mondat, hogy a lépcsőkőn két lábbal lehet menni a cél felé: bal-jobb, egy-kettő. Ha életem különböző szakaszaiban közreadott írásaimat tartalmuk szerint rendszerezni szeretném, akkor az anyagot két csoportra osztanám: írások, melyeket papi hivatásom teljesebb szolgálata miatt adtam közre,- a másik csoportba művelődés történészi kutatásaim és tudományos műveim eredményei tartoznak. A hasonlatok legtöbbször „sántitanak”, de olykor többet segítenek a megértésben, mint a sápadt szavak. Ha a művek két csoportba osztása a két lábat juttatja eszembe, akkor érthető lesz állításom, hogy mindenegyes írásommal –akár szakrális, akár profán- feljebb jutottam a torony felé haladó úton. Ennek az a magyarázata, hogy kezdettől fogva a mai napig a Regulánk figyelmeztetésének szellemében élek, kutatok, írok. „Ut in omnibus glorificetur Deus”= Mindent Isten dicséretére tegyetek. Lelki betűkkel ez van felírva szellemi műhelyem bejárata fölé. Ez olvasható doktori értekezésem első oldalának felső jobb szélén 1946-ban. És ezt írom jelen könyvem első oldalára 2019-ben. Én a Gazdámnak írok, és Ő azt csinál vele, amit  akar.

Amikor megpróbálok seregszemlét tartani írásaim felett, a kronológiai sorrend kínálkozik legjobb módszernek. Igy még jobban látható lesz, hogy mennyire egy tőből ered a szakralis és a profán témák feldolgozása.                            +

1944. Danteval az Antipurgatoriumban (Divina Commedia. Purgatorio 1-8.ének……….    Nova Clara Vallis 1.szám 45-52.

Apátur Zircen 1942-ben kijelölte az olasz-magyar szaktárgyak tanítására való felkészülésem útját. Nagy félelem fogott el, hiszen olaszul semmit sem tudtam. Hogyan fogok én olasz nyelv és irodalomból oklevelet szerezni? –Abban az időben jelent meg Babits Mihály Dante fordítása, mellyel. nagy hírnevet szerzett. Kezembe vettem. Az Inferno hátborzongató bugyrainak olvasásával hamar végeztem. Annál nagyobb élményt jelentett a Purgatorio első nyolc éneke. Húsvét hajnala, majd esti hódolat a Szűz Anya előtt a Salve Reginaval.  Mint a villám, úgy vágott belém a gondolat, hogy hát mindezt mi itt a zirci szentélyben naponta átéljük. Belső kényszer féle érzés fogott el, és tollat ragadtam. Ez volt életem első szellemi, intellektuális vállalkozása. Épp akkor terveztük a ciszterci klerikusok (papnövendékek) írásainak kiadását. Én Dante cikkemet adtam a szerkesztőknek. Nagyon meglepődtem, amikor Apátúr elmondta, hogy egy Dante szakértő megdicsérte kis tanulmányomat. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, amit ma már világosan látok: írni csak akkor tudok, ha a téma előbb élmény formájában megragadja lelkemet, fantáziámat. Most az ragadott meg, hogy a mi Salve Reginánkban ugyanazt élhetem át, mint Dante.

+

1947.Padua szellemi élete a XVI.században. Doktori értekezés.Ism. Waldapfel Imre  MKsz 271-2

Háttér magyarázat. A világháború utolsó éveinek szörnyű hónapjai szakadtak ránk. Senki nem tudta, hogy másnap mire ébred, még azt sem, hogy melyik világhatalom ökle sújt le ránk. Amit ők Yaltaban elhatároztak, mi csak három év multán tudtuk meg.-Felejthetetlen volt az a három szabad év (1945-48), melyben népünk eltakarította a romokat, és hónapokon belül felépítette a maga terve-vágya szerint a szellemi, politikai, gazdasági szabad Magyarországot. A vagyonától megfosztott Egyház is magára talált, és Mindszenty József prímás érsek prófétaként vezette népünket. Minket, cisztercieket pedig Apáturunk, aki 1945 tavaszán a Magyarpolány-i plébániáról Budapestre rendelt vissza. Ő már a jövőnket építette. Mivel a Pázmány egyetem ösztöndíját az 1945-46 évre elnyertem, engem Rómába küldött. A Magyar Akadémián laktam és a Vatikáni Könyvtárban  töltöttem a nap nagy részét, tudván, hogy életemben talán soha többé nem kutathatok a világ legrégibb és legegyetemesebb könyvtárában. Igy hát minden reggel 8-kor a San Pietro nagy harangjának bongása közben mentem be meghatódottan a Bibliotekába.

Horváth János professzorom otthon megadta kutatásaim témáját: A XVI.században több száz magyarországi tanuló, tudós kereste fel a paduai egyetemet, és mindent keressek, kutassak, ami ezzel kapcsolatos. Szinte lehetetlen szavakba foglalni azt az intellektualis gyönyört, ami napról napra fokozódott bennem munkám közben.. Én eddig csak tanultam, itt a keresés, a kutatás, az alkotás eddig ismeretlen világa tárult fel. Annyi új és oly sok anyagot gyűjtöttem össze, ami messze meghaladta a doktori disszertáció kereteit. Ezért                    ennek elkészítéséhez az összegyűjtött anyagból csupán néhány fejezetet  írtam meg. Padua a Velencei Köztársaság egyetemi városa volt. És mert nem tartozott az Egyházi Államhoz, független életet élt, merőben új, modern, szabadelvű szokásoknak hódolt. Ezeknek elemzése és a deákságra gyakorolt hatása az első fejezetben megalapozza a disszertáció legfontosabb üzenetét: a peregrinatio révén kerülnek hazai földre az új eszmék. Ezt igazolja a filozófiai tanszék tanárairól szóló fejezetben tárgyalt rész a magát nyíltan ateistának mondott Pomponazzi professzorról, akinek óráit számtalan magyar deák is hallgatta.-A jogi karről szólő fejezetben a „mos italicus” és a „mos gallicus” küzdelmét mutatom be, aminek hatása szintén kimutatható a hazai jogfejlődésben. A görög-latin tanszék bemutatása azért jelentős, mert ez a disszdertáció tárgyal elsőként a paduai egyetem „ciceronianizmusáról”. –Az utolsó tíz oldalon leírom, hogy számtalan új dokumentum és adat feldolgozásra vár még. Ezzel akartam felhívni a figyelmet, hogy a Mohács utáni művelődésünkről külön kötetben fogok írni. Ennek a bejelentésnek az volt az alapja, hogy Keresztury Dezső kultuszminiszter, egykori egyetemi tanárom magához hívott  és kilátásba helyezte, hogy a minisztérium ki fogja adni tervezett kötetemet.-          Észre kellett vennem, hogy Rómából hazatérve és soron kívül letett doktorátusom után egyre nagyobb érdeklődéssel vesznek körül. Két tanszék, az olasz magyar kinevezett szemináriumi vezetőnek, vagyis egyetemi előadó lettem, és 60 hallgatóm volt. Ezt látva, megkértem a hazai reneszánsz kutatás legnagyobb tudósát, a félelmetes tudású Waldapfel Imrét, hogy olvassa el disszertációmat, és megtisztelne, ha ismertetné egy szaklapban. Vállalta. „Megmérettettem”, és az MTA hivatalos folyóiratában adta közre recenzióját. Nem gondoltam a nagy kritikusról, hogy ennyi pozitivumot fog írni munkámról. A recenzió utolsó mondata a tervezett későbbi könyvemről tesz említést:”Okunk van rá, hogy                 várakozással tekintsünk e publikáció elé”

+

1948 Clusiusnál található magyar növénynevek kérdése. Magyar Nyelv 69,-151,1949:91

Joggal kérdezheti az olvasó: mi köze lehet egy irodalomtörténésznek a botanikához? A válasz megértéséhez a reneszánsz kor művelt emberét kell megidéznem. A mi tudálékos és mégis gőgös értelmiségieink egyből elcsendesednének, ha jobban ismernék a XV-XVII.század értelmiségiének, az eruditus típusnak tiszteletreméltó egyetemes tudását, műveltségét és érdeklődési körének horizontját. Akkor még a Septem artes liberales szint elérése volt a minimális követelmény. Vagyis-magyarra fordítva a szót- akkor nemcsak tanár, professzor nem lehetett az, aki a hét legfontosabb ismeretanyagnak (ars) nem volt birtokában mesteri szinten, de előljáró, uralkodó, király, sőt még erdélyi fejedelem sem lehetett. Ismernie kellett még az összhangzattant is. Az egyetemes („univerzális”) műveltség magas szintjének eléréséhez a természet ismerete is feltétel volt. Az új világ felfedezésével egyidejűleg megnőtt az érdeklődés a botanika iránt. Királyok, főurak udvaraiban évekig vendégeskedtek neves botanikusok. Nemes vetélkedés volt a főurak között, hogy kinek sikerül hamarább meghonosítani egy-egy új növényt. A németújvári Batthyanyi Boldizsárnál, az ország legműveltebb főuránál évekig lakott Carolus Clusius, az akkori világ híres botanikusa és a gombászat (mikologia) megalapitója. Itt gyűjtött és itt írta meg és adta közre a mecénás Boldizsár úr segítségével botanikus könyveit. Hálából az illusztrált növények és gombák nevét m a g y a r u l is közölte. Igy került az európai humanista körök szellemi vérkeringésébe sok száz magyar szó, gyönyörű népi elnevezés.  . Megvallom, én is csak most tudtam meg, hogy a vadgesztenyét, melyet Clusius hozott be, akkor még bokréta fának nevezték.- a háromszínű violát Szent Háromság violájának.stb.

Igy már érthetőbb, hogy miért kellett nekem is foglalkoznom botanikával. Az egyetemes műveltségű eleink kényszerítették erre a 20.század doktoranduszát.

+

1948 A magyar reformáció és az északolasz szabadgondolkodás.I.rész ItK 1948, 81-99 Irodalomtörténeti Közlemények

A negyvennyolcas év paptanárságom legreményteljesebb és szép jövőt igérő éve volt.                  A budai gimnáziumunkban az V/B osztályfőnöke voltam, az egyetemenelőadótanárként két tanszéken szemináriumot vezettem,--az MTA szaklapjaiban cikkeim jelentek meg,- Kaszap István rajnak cserkész parancsnoka voltam. Rádióban előadást tartottam. Azt hittem, hogy ennél többet nem kaphatok. De tévedtem, mert Horváth János professzorom, aki számomra a legnagyobb tekintély volt, behívott a szobájába, és azt mondta, hogy a magyar tanszék idén is pályamunkát hirdet, melynek ő ezt a címet adta:„A magyar reformáció és az északolasz szabadgondolkodás”. Ennél nagyobb elismerést nem kaphattam volna. Tudtam ugyanis, hogy ezt a témát egyetemista kollegáim közül rajtam kívül senki nem ismeri. Vagyis olyan speciális témát tűzött ki a pályamunkára, amelynek megoldására azokban az években én voltam a legesélyesebb. Neki láttam a pályamunka megírásához. Az első részben visszamegyek Aristotelésznek a lélek halhatatlanságáról szóló traktatusához. Teszem ezt azért, mert a padovai filozófiai tanszék professzorai is ezt tették, és ezzel lázba hozták a különben is kételkedésre hajlamos fiatal hallgatókat. A probléma tűzfészke ugyanis abban csúcsosodik ki, hogy a kérdést Arisztotelész sem zárta le, csak felsorakoztatta a pro és kontra érveket és sok kérdést megoldatlanul hagyott. Ezt kihasználták az arab filozófusok, élükön Averroessel, mondván, hogy Arisztotelész tagadta a lélek halhatatlanságát.. A paduai tanszéken Nicolo Vernia (1499) volt az első, aki ezt hirdette. Az ateista Pietro Pomponazzi még tovább ment, és nemcsak ezt, hanem az összes keresztény tanítást bebizonyíthatatlannak mondta. Szerinte a rációval még a hitet is jogában áll ellenőrizni.  A hitnek eme degradálása tőle származik, és Padovából indul el világkörüli útjára. Végül idegei összeroppantak. Öngyilkossága megrendítette hallgatóit, köztük a magyarokat, akik otthon keresztény nevelést kaptak.  

–Tanulmányomnak másik fontos megállapítása az volt, hogy abban a korban mindent, még az egyház tanításával szembeni magatartást is csak úgy lehetett terjeszteni, ha az újítást vallási köntösbe öltöztették. Rámutattam arra a paradox helyzetre, hogy a racionalisták filozófiai vitájából, a lélek halhatatlanságának tagadásából egy új vallás jött létre. Zászlajára nem is ezt, hanem a Szentháromság és Jézus Krisztus istenségének tagadását tűzte. Az „unitariusnak”  nevezett vallás alapjait a padovai egyetem filozófiai tanszékén hozták létre. Míg Pomponzziék  kidobták az ablakon Jézus evangéliumát, a Szentháromság tagadók azt a követőik kezébe tették, és vallást csináltak belőle. Én ennek az ellentmondásokkal teli racionalista szellemi folyamatnak külföldi és magyar vezéralakjait és hittételeiket elemeztem pályamunkámban. Itt most csupán névsorukat írom le: lorenzo Valla, Giorgio da Novara orvos, Zanino da Solcia kanonok, Petro arandai püspök, Juan da Valles, Bernardino Ochino ferences generális, Francesco Calabrese, Camillo Renato.-A felsoroltak inkább Itáliában hirdették tanaikat, a spanyol Servet y Reves könyvei már a magyar protestánsokat is ellenállásra késztette. A legveszélyesebb eretnek volt, mert racionalista létére mélye vallásos, imádkozó apostoltípus volt (”Jézus, igazgasd az én lelkemet és tollamat…Ez az ügy a tiéd”). Kálvin Genfben 1553.okt.2-én máglyán kivégeztette.

Hosszan tárgyalok a legfőbb újítókról, Lelio és Fausto Socinóról, Matteo Gribaldiról és Francesco Stancaroról, aki Erdélyben járt. A felsoroltak mindegyike egy-egy tégla volt az egyre jobban elterjedt szélsőséges mozgalom épületében. Nélkülük nem lenne érthető mindaz, amit tanulmányom második részében az unitárius mozgalom erdélyi, magyaországi történetéről mondok. Az új tanok szálláskészítője Giorgio Blandrata  orvos volt, akinek karjai közt halt meg Szapolyai János király özvegye, Izabella és aki a fiatal fejedelmet, János Zsigmondot unitáriussá nevelte.

+

Itt most abba kell hagynom pályamunkám II.részének ismertetését, és mint történész hiteles tanúként elmondom, mi történt ezután. Legalább látja az olvasó, min mentünk keresztül  már a vörös terror első hónapjaiban. Látszólag minden szépen, méltóságteljesen haladt. Beszámolok erről is, meg arról, amit hónapokkal később retorzióként követtek el ellenünk.

Én pályamunkámat időben leadtam a dékáni hivatalban. Prohászka Dum spiro spero-ját választottam jeligének. Ezt a szabályok szerint boritékra kellett írni, benne nevem. A pályázat ünnepélyes kihirdetésekor majd az elnök bontja fel és olvassa hangosan a pályázó nevét. Mint pályázó értesítést kaptam, hogy jelenjek meg. Édesapám is velem volt.

 Mivel ilyenkor a Pázmány egyetem összes fakultásának pályaműveit és eredményeit kihirdetik, ezért ezt a központi épület aulájában ünneplik meg, a rektorok, dékánok jelenlétében. Meghívót kap a kultuszminiszter, a bíboros, a főváros vezetői stb.stb. Az aula páholyai tele kíváncsi deákok százaival. A theológiai kar pályaműveinek nyertesei után került sor a magyar irodalom tanszékének eredmény hirdetésére. Az elnök felovasta pályamű címét, kézbe vette a Dum spiro spero boritékot. Kibontotta, és felovasta nevemet. Ekkor fel kellett állnom. Fehér fekete reverendában voltam. Mire az aula örömében tapsolni kezdett. Tudtam, hogy ez nem nekem szólt, hiszen a legtöbben nem ismeretek, hanem a feloszlatott rendek melletti kiállás jele volt. Azokban a hónapokban az országban, különösen Budapesten rendkívül feszült volt a hangulat. Minden pillanatban tüntetésre lehetett számítani. Ezt az egyetemisták ennek szánták. Láttak egy szerzetes paptanárt, akinek rendjét a többiekével együtt felosztották, és íme most pályamunkát írt.A  A pár perces tüntetés egyúttal a bíboros melletti kiállást is jelentette. Egy szívvel-lélekkel követtük.

Rá félévvel a diktátor, Rákosi hadat üzent az országnak. Tudván, hogy iskolarndszerünk 60%-ban az egyház kezében van, itt kezdte, méghozzá a Tudományos  Akadémiánál. Egy tollvonással megbénította az akadémiai osztályok, tudományos folyóiratok szerkesztsége-it. Hónapokig nem jelenhettek meg könyvek, szaklapok. Ha voltak kéziratok, megsemmisítették. Ezt tették azzal az Irodalomtörténeti Közleményekkel is, melyben jelen pályaművem első részét Eckhardt professzor leközölte,-a második rész már tördelve volt a szekesztőségen. Évekkel később ki akarták adni reprintben, de nem találták: a szöveget megsemmisítették.

Ebből lehet következtetni, hogy a bosszú mire képes.Ezért nem tudom közölni a második részt. Csak emlékezetből tudom rekonstruálni tartalmát. Míg az első részben a külföldi, főleg a padovai egyetem köré csoportusuló északolasz forrásokat tártam fel, a másodikban a hazai szabadgondolkodás vallási köntösbe öltöztetett mozgalmait elemeztem. Épp azt semmisítették meg, melyben a legtöbb új dokumentumot mutattam be…..Tudományos elindulásomat elgáncsolták, kitiltottak az ország minden iskolájából, az ovódától kezdve az egyetemig, Börtön után, 1983-ban mégis kiadtam római kutatásaim szintézisét, mely három kiadást ért el, és a minisztérium az egyetemi felvételezőknek ajánl.

Erről a könyvről majd később részletes beszámolót adok.

                                                                       +Barlay Szabolcs atya

.