INDÍTLAK

Lassan rájön az ember, hogy mindent az Úrtól kapunk. „ Krisztus a minden, ö van mindenben” (Kol 1,11).  Egye jobban belátjuk ezt, ha máskor nem,az élet utolsó szakaszában, amikor fent a kilátón rálátásunk van a nagy összefüggésekre. Ezért legyen külön hála az aggkor nyújtotta lehetőségekért.

Mindenekelőtt a   k e g y e l e m  szónkra érdemes odafigyelni. Ma már kevesen tudják, hogy magyar nyelven a latin  gratia szót eleink malasztnak fordították kezdettől fogva (Halotti Beszéd szövegében is  mileszt malaszt) szerepel, és inkább az ájtatosságra vonatkozik. Mint nyelvész, nagyon örülök, hogy a malaszt helyett a kegyelmet használjuk,. Ennek a szónak ugyanis gyökere   a   k e g y,….melyet eleve akkor gyakorol az adakozó a szegénnyel, a nincstelennel, amikor megszánja, és jóságával, irgalmával elhalmozza olyan kincsekkel, melyek különben nem járnak neki. (A kegy-gyakorlásra mutat rá a régebbi köszöntés is: „kegyeibe ajánlom magamat).

És a mi esetünkben épp erről van sző! Maradva emberi mivoltunknak test-szellem-kegyelem kategóriáinál, agg korunkban meg kell tapasztalnunk, hogy még a legelemibb testi feladataink elvégzéséhez is kérni kell a Szentlélek segítségét és erejét. Évtizedeken át eszünkbe se jutott ilyesmi: felkeltünk, indultunk, mentünk és természetesnek vettük, hogy mindezt a magunk erejéből meg tudjuk tenni.  És ez látszatra valóban így van. Csak most, nyolcvan, kilencven után látjuk, hogy nem magától érthetődő a két lábon való járás sem…..

Summa sumarum! Amióta mindezt nemcsak átlátom, de meditációimban az Úr elé viszem, egyre nagyobb élményben van részem a lelkiéletben nélkülözhetetlen alázat terén. A Nagy Szent Teréz-i megfogalmazás alapján --Humilitas est veritas – mondhatom, hogy öregségem kő kemény ténye, mint állandóan figyelmeztető igazság (veritas), térdre kényszerít az Isten előtt. És ez az, ami nélkül nem részesülhetünk azokban az intimitásokban, melyekről Jézus oly gyakran beszél, és ígér barátainak az evangéliumban, és amelyek után úgy vágyódik minden Krisztus szerető és követő hívő. Mennyire szeretnénk átélni ígéreteit: ( hozzá megyünk és nála lakunk, vele étkezünk… megmossa még a lábunkat is,--az emmauszi utainkon felforrósítja szivünket, és leül velünk a fogadóban stb stb).

Bizonyosra veszem, hogy az annyira óhajtott intimitásokban régebben azért nem részesülhettem, mert számtalan „obex”, vagyis akadály betonfalába ütközött a megkapott,  de nem a humuszba esett kegyelem. Ebből a szempontból is hihetetlen tanulságos az evangélium olvasása. Még az apostolok is hányszor viselkedtek úgy Jézussal, hogy kénytelen volt figyyelmeztetni őket. Sőt Pétert még igen keményen meg is szidta, és sátánnak nevezte. Ilyenkor  mondta is, hogy mi velük a legfőbb baj: saját fejük után mennek, és nem veszik át az Isten gondolatait, az isteni ritmust, értékrendet, a Hegyibeszéd filozófiáját. Még harmadik évi együttlétükkor is kiderült, hogy  nem értik, mit mond. „Hát még most sem értitek? … Meddig viseljelek  el benneteket?” Hát ha isteni jelenétének hatalmas kisugárzó ereje nehezen tudta átformálni még az ő szívüket, értelmüket, fantáziájukat, memoriájukat is, akkor aligha történhet ez velünk  is máskép.

Az aggastyán korban kapott kegyelmek egyike a szintézisben való gondolkodás ajándéka és elsajátítása. Ez más, mint a fiatal korban gyakorolt gondolkodás. Fiatal korban az élet minden nap, minden órában új feladatok elé állít minket, és nekünk állandóan készen kell állnunk, hogy az adott helyzetnek, feladatainknak megfeleljünk. Sokszor munkánk, hívatásunk nem is ad sok lehetőséget a lassú, megfontolt, minden tekintetben tökéletesnek minősülő cselekvésekre. Kialakul egy „ pálya”, egy „csapás”, melyen már rutinnal, „beolajozva” járunk, gondolkodunk, ítélünk. Olykor teljesen váratlanul új kihívások előtt találtuk magunkat. Ilyenkor kell (kellett volna) megállnunk, adorációkban tisztáznunk a pro és kontra érveket, hogy a nagy alapigazságok, evangéliumi elvek jegyében hozzuk meg a döntést…….És valljuk meg: legtöbbször mindez elmaradt. Ezt a látásmódot kapjuk meg 80-100 évesen,-és ha változtatni nem lehetséges már, mégis megkapjuk az utólagos lelkiismeretvizsgálat, bocsánat kérés, engesztelés csodálatos kegyelmeit. Vagyis végiggondolhatjuk a „ mi lett volna, ha….?  variációit. Igen, ha akkor hallgatok a kegyelemre, teljesen más irányba mentek volna dolgaink. És milyen nagy hálát és Te Deumot éneklünk, ha látjuk, hogy olykor ez meg is történt.

Lényegében ilyenkor, életünk végső szakaszában a bölcsesség kegyelmében részesülünk, csak azt a felgyorsult, rohanó élet nem engedi kibontakozni. Régen megtisztelő statust jelentett a Bölcsek, az Öregek intézménye.

Alig fejeztem be ezeket a sorokat, Stéger dr 80 éves tanítványomtól kaptam egy továbbított levelet. Hirtelen elvesztettem a kontroll-vonalat, mert több sor szó szerint ugyanazt az élményt mondta el, amiről én itt írtam.  Az a bizonyos Emmanuel nővér annyi idős, mint én. Kiderült, hogy ő is osztja a véleményemet: a halálra fel tudunk készülni, de az aggkor kifosztottságára nem lehet. Ez utóbbi ugyanis személyenként egyedi tehetetlenségi állapot, és minden fantáziát felülmúl. Esetenként és sokszor naponként változik, és mindig rosszabbodik,-nincs mihez viszonyítani. A halálra évtizedeken keresztül gondoltam minden Ave Mariánál….”most és halálunk (halálom) óráján”. A több évtizedes aggkorra nem számítottam. Arra legkevésbé, hogy valaha is eljuthat ember ilyen Krisztus-élményhez, és épp a kifosztottság korszakában. Deo gratias.

                                                                                 + szabolcs atya