INDÍTLAK

Az Egyház nem önmagától lett képződmény. Nem „öncsinálta” valami. Ha ez igaz, akkor létrejöttéről, céljáról, feladatáról azt kell megkérdezni, aki létre hozta, kigondolta, megtervezte, útnak indította. Ez az egyetlen járható út, mert elvezet az igazsághoz. Elvégre minden találmányt annak létrehozója ismer legjobban. Alkotója tud felvilágosítást adni létrejöttének okairól, szerkezetéről, használhatóságáról és egyéb titkairól.

A legilletékesebb tudományos fórumok által is hitelesnek ítélt evangéliumok (Örömhír iratok) meggyőzően állítják, hogy kétezer évvel ezelőtt a világot megváltó Jézus Krisztus Isten akaratát hajtotta végre, amikor mennybemenetele után apostolaira bízta az általa létre hozott Isten országának lelki irányítását és földi terjesztését. Garanciát is nyújtott azzal, hogy Pünkösdkor elküldte a Szentlelket, az Igazság Lelkét, aki a világ végéig velük marad, és erősíti, s ha kell, vigasztalja a mindenkori apostol vezetőket. Azért van szükség a Szentlélek állandó jelenlétére, mert az Egyház, bár. esendő, bűnös emberek közössége, egyúttal Isten alkotta jel, misztérium. Ez a kettőség megfigyelhető az Egyház kétezer éves történetében: fényes és sötét lapok váltják egymást. Ez következik abból az isteni elhatározásból, hogy Jézus Krisztus nem közvetlenül, hanem apostolai által építi Egyházát. Ezzel viszont lehetőséget, szabadkezet nyújtott egyházának sebezhetőségéhez. Bizonyára ezért engedte, eltűrte, vagy tán akarta(?), hogy még az általa kiválasztott apostolok sem a fedhetetlenség és a magas fokú életszentség mintaképei. Ha ezt akarta volna, akkor csupa zseniális, éles eszű, feddhetetlen, hősiességig bátor Szent Józsefeket és acél jellemű Keresztelő Jánosokat hívott volna meg. E helyett nehézfejű, képlékeny jellemű, kételyekkel küszködő, gyáva, mesterét megtagadó férfiakat, sőt egyikük Krisztusát harminc ezüst pénzért árúba bocsátó gazembert gyűjtött maga köré. Mennybemenetele után pár évvel pedig a gyilkos Sault szemeli ki magának, aki az ő legádázabb gyűlölője volt. Tehát    -mai nyelven szólva—Krisztus egyházába eleve be van kódolva a legkülönbözőbb botrányok elkövetésének lehetősége. Előre figyelmeztette tanítványait, hogy mindig lesznek botrányok. De azt is hozzáfűzte: jaj annak, aki a botrányt  okozza ( Mt 18.8).

Az eddig elmondottak alapján jobban érthető, hogy a liturgia minden vasárnap a Credóban ezt mondatja velünk:„ hiszem a szent, katolikus anyaszentegyházat”. Nem az Egyházban hiszek, hanem azt, hogy Jézus Krisztus akarta az Egyházat. Magyar nyelvünk zseniálisan megkülönbözteti a kettőt: hiszek valamiben, vagy hiszek valamit. Nem azt kívánja tőlünk az Úr, hogy a papokban higgyünk, hanem azt, hogy általa kiválasztott apostolokra bízta önmagát és országát. (Erre mondta Nagy Szent Teréz: „Uram, akkor ne csodálkozz, hogy ilyen kevés hívőd van”)

Különben nagyon jó, ha észbe vesszük Jézusnak azt a permanens és egész működése alatt visszatérő állítását, hogy nem a személyek kiválóságában, nem a kvalifikáció alkalmazásában van a probléma.  Látja és velünk is láttatni akarja, hogy az írástudókat és farizeusokat nem hatja meg semmi,-hiába gyógyít, és hiába lepi meg őket a legnagyobb csodákkal, hiába támasztja fel Lázárt.  Hiába mondja nekik, hogy legalább valamilyen bűnnel vádolják meg.:„ ki vádol meg engem bűnnel? ”Nem segít rajtuk semmi. Mert ha valaki nem hisz, akkor a legszentebb egyházat sem fogadja el.

Ha még mélyebbre hatolunk ebben a kérdésben, rá kell ébrednünk arra, hogy a megváltás hangneme, stílusa is egészen rendkívüli, és nem azonos a mi módszerünkkel. Mi ugyanis felkészült tudással és ékesszólással vetjük be magunkat, hogy meggyőzzük az embereket üzenetünk fontosságáról. Az Úr Jézus épp az ellenkezőjét teszi. Amikor Pál  apostol, az ősegyház legnagyobb teológusa erre a titokra felfigyel, megdöbbentő szavakkal kísérli megmagyarázni az Isten érthetetlennek tűnő stílusát: „….Azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket….Azokat, akik jelentéktelenek és megvetettek és akiket semminek vélnek, hogy semmivé tegye azokat, akik valaminek számítanak”. ( 1 Kor 1,18). Nem más ez, mint a Dávid-Góliát szindróma újszövetségi változata. Hozzá kell szoknunk, hogy Krisztus mindent a feje tetejére állított: Ami a világ szemében kicsi, az Isten szemében nagy. A hatalmával visszaélő gőgöst összetöri, a názáreti alázatos szolgáló leányt  a világ királynőjévé teszi. „Igy lesznek az utolsókból elsők és elsőkből utolsók”.Tessék  végig nézni mi történt Nagypénteken a Golgotán, és hogy fejeződött be a tragédia Húsvétvasárnap reggel. Hiába! Az a kereszt, ami a zsidóknak botrány, az nekünk Isten ereje= e n e r g i a.

Az eddig elmondottakat nem azért írtam le, hogy ködösítsem, vagy kisebbítsem az egyház vezetőinek óriási felelősségét, sokszor érthetetlen megnyilatkozásait, vagy még érthetetlenebb „langyosságát”, hallgatását. Mindössze arra kívánok rámutatni, hogy ez nem új jelenség, hiszen maga Jézus Urunk is minduntalan látta, tapasztalta ezt azoknál az apostoloknál, akiket pedig egy átvirrasztott éjszaka után maga választott ki. Egész bizonyos, hogy szándékosan nem írástudókat, teológiában otthonosan mozgó tudósokat szemelt ki magának, hanem írni-olvasni sem tudó egyszerű férfiakat, halászokat.

De van még egy sokkal fontosabb megjegyzésem, amire legtöbbünk nem is gondol a nagy kritizálás közepette. T.i. a kritizáló keresztények nagy fogalomzavarban szenvednek, amikor az Egyházon csak a hierarchiát, a legfelsőbb testületet értik, elsősorban Rómát, Vatikánt, bíborosokat, püspököket, prelátusokat. Az ő számuk csepp a tengerben ahhoz képest, amit de facto Egyháznak nevezünk. Igazságtalan már a felvetés is. Az Egyház ugyanis mi vagyunk, a megkereszteltek milliói. És ha ezek közül valaki nagyon sok hibát talál a hierarchiában, jogos a kérdés, hogy miért nem csinálja jobban a kritizáló? Hallgat a püspök, amikor szólni kellene? Vajon megszólal-e a maga környezetében az, aki emiatt méltatlankodik. És sorolhatnánk a kritikák százait. A végén rendszerint kiderül, hogy a kritizáló még annyit sem tesz az Egyházért, mint az, akit keményen bírál.

+

Ezek a vitathatatlan nagy igazságok előbb-utóbb alázatossá tesznek bennünket, és tudomásul kell vennünk, hogy nincs emberi lény a földön, aki minden vonatkozásban tökéletes. Jézus mondja is, hogy embernél ez lehetetlen. A szenttéavatási eljárásoknál mindig hivatkoznak is erre, mondván, hogy az illető milyen erényekben volt követendő példakép. Kiderül, hogy ugyanaz a szent más területeken tele volt apró hibákkal.

Ha ezt nem tartjuk szem előtt, rettentő igazságtalanok leszünk másokkal szemben. Itt van  például a mi világunk legnagyobb tanúságtevője, Ferenc pápa. Mi egyházi emberek és egyháztörténészek tudjuk, hogy mérföldkő az Egyház életében, és úgy él, olyanokat tesz, amire nem volt példa az utolsó öt évszázadban. Nyíltan megtagadja a pápai szokásokat, a pompát,- nem használja a fényes vatikáni palota lakosztályait, együtt étkezik a többiekkel a közös étteremben, felszámolja a Kúria számtalan visszásságát és nem ad menlevelet a Vatikáni Bank korrupcióval vádolt főpapjainak, sőt megengedi, hogy azokat az olasz igazságügyi szervek börtönbüntetéssel sújtsák. Ezt még szentté avatott elődjei sem tudták, merték megtenni. És mégis össztűz alá vettük, és állandóan elítéljük az Európát elözönlő migránsokkal kapcsolatban hangoztatott álláspontja miatt. Mérhetetlen igazságtalanok vagyunk az újkori egyház vitathatatlanul legnagyobb, legmerészebb pápájával szemben, aki szünet nélkül figyelmeztet minket, hogy legyünk Krisztus hiteles tanúságtevői. Pünkösdkor ezt írta nekünk:„Jobban kell szeretnünk egy olyan Egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan Egyházat, mely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott”.  

Az Egyház természeténél fogva missziós. Ha nem volna az, már nem volna Krisztus Egyháza. De vajon mi az ő missziója? Nem egy vallási ideológia terjesztése, és nem is egy fenséges etika hirdetése. A világon számos olyan mozgalom létezik, mely ilyen teljesítményre képes. Az Isten nem ezt a feladatot adta az Egyháznak, hanem azt, hogy mindenkinek mutassa meg Krisztust. Ez az Egyház missziója. A világnak Krisztus kell! Az Egyház misszióján keresztül mindig Jézus Krisztus az, aki kortársunkká válik, átalakít, termékennyé tesz, cselekszik. És ez mindannyiunk feladata, független attól, hogy a hierarchia tagja vagyok, vagy „csak”  megkeresztelt hívő.                                                                                              

                                               Szabolcs atya