INDÍTLAK

avagy

FELELŐSSÉGTUDATUNK  A TÖRTÉNELEM MÉRLEGÉN

A mindennapi életben is mérhetetlen haragra gerjedünk, ha egy joggal elítélt bűnös  -legyen az hozzánk tartozó, vagy országos hírű gyilkos pimasz módon semmiféle bűntudatot nem mutat, sőt ártatlannak hiszi és érzi magát.

Különben ez is korunk igen elterjedt fertőző betegségei közé tartozik. Senki nem érzi magát felelősnek mindazért, amit pedig ő maga adott tovább, és ezzel megfertőzött másokat. És valljuk meg őszintén: ezen a téren nincs különbség egyházi és világi között. Amikor Mécs László merte versbe foglalni, és pódiumon szerte az országban erős bariton hangján harsányan hirdetni, hogy százezrével vannak rettenetes sorsú fiatalok, akik önhibájukon kívül kerültek a perem szélére, és ezért értük valaki felelős ( Véd és vádbeszéd 1933), akkor büntetésként verseit nem adta ki egyházi kiadó, csak a liberális Athéneum.

Évek óta kemény hangon beszélünk arról a Nyugatról, mely megtagadja identitását, felszámolja keresztény gyökerekből eredő kultúráját, sőt az iszlám behívott, betelepített és most is szünet nélkül áramló tömegeinek integrálása érdekében levéteti korházaink, iskoláink falairól a keresztet, és nem állít fel városaink főterén karácsonyfát. Ujjal mutogatunk rájuk, mintha ártatlanok lennénk, mintha mi nem csináltuk volna ugyanezt évszázadokon át. Nyilatkozatainkból arra lehetne következtetni, hogy mi most már jó keresztények, vallásukat gyakorló hívők lennénk, holott valójában csak éles nyelvű kritizálói vagyunk a keresztény identitásukat megtagadó undorító közönynek. Ép olyanok, mint az Apokalipszisben szereplő kis-ázsiai püspök, akinek szemére hányja az Úr, hogy se nem hideg, se nem meleg, „De mivel langyos vagy, kiköplek a számból” ((2,16).

Az meg közismert, hogy a keresztény jelzővel fényjelzett párttagok, sőt pártok hangadói, vagy vezetői közül többen nem az evangélium szellemében élnek, és sokszor olyan elvek mellett szállnak síkra, melyek nem egyeztethetők össze az evangéliummal. Ők képviselik azt a farizeusi tábort, mely legveszélyesebb ellenfele volt Jézusnak. Érdemes lenne szemlét tartani például Nyugat legnagyobb kereszténydemokrata pártjának háza táján, és elgondolkodni azon, hogy a lelkész lányának, a nagy tőkések szolgálatában álló Angela asszonynak politikai filozófiája mennyiben nevezhető kereszténynek? Aki a mammon sátáni figurájának, Soros Györgynek vízióját akarja megvalósítani, aligha lehet az evangéliumi eszmék védője és apostola. Ép ellenkezőleg. Az evangéliumban Jézus ezt mondja:”Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak” (Mt 6,24). A magát kereszténynek nevezett német párt élén tehát egy olyan vezér van, aki nem az Istenhez ragaszkodik, hanem a mammon szolgálatában áll.-Most számolt be a rádió Vasárnapi Újság c.műsora a legújabb bizonyítékról, hogy ki is ez az Angela?  Nem a hite miatt lépett be a keresztény pártba, hanem mert ennek a mindenkit elfogadó programján keresztül tudja elhitetni a német néppel, hogy csak az új bevándorló tömegek betelepítésével és munkába állításával tudja biztosítani számukra a mostanra elért maximális jólétet. Ezt a feladatot már is oly sikeresen oldotta meg, hogy megkapta az erre a célra alapított legnagyobb kitüntetést. (német sajtó erről nem írhatott!). Ezt eddig csak ő és az egyik bruxellesi EU alelnök kapta meg. Az evangélium ezt a magatartást a „báránybőrbe bujtatott farkaséhoz” hasonlítja. De hiába minden mellébeszélés, mert kibújt Merkel igazi arca az angyal bőrből. Bukása csak idő kérdése.

+

Az okság elvét a filozófia témájaként a metafizikába exportáltuk, és nem szerettük, ha onnét befurakodik minden-napjaink világába. Azt pedig végkép nem akartuk elfogadni, hogy az okság elve nélkül érthetetlenné válik minden, még a történelem is. És nem csak a világtörténelem, de az egyháztörténelem is. És nemcsak a krisztus követésnek, de az elvilágiasodásnak (szekularizáció), a közönynek, tagadásnak, Júdás csóknak, árulásnak is. Mindennek megvan az elegendő oka, és semmi sem történik ok nélkül. A józan (paraszti ) ész nem ismeri a véletlent. Legfeljebb a számunkra sokszor érthetetlen, váratlan eseteket az isteni gondviseléssel hozza kapcsolatba, úgy ahogy a franciák éppen emiatt mind a mai napig a véletlent hasard de Dieu-nek mondják, vagyis érzékelik a hazard játékot, de azt az Istentől eredeztetik.

Előljáróban még egy dolgot jó tisztán látnunk. Az Isten teremtette világban  m i n d e n    fejlődésnek, változásnak van kitéve. És ez nemcsak a matériára érvényes, de a vallási, eszmei, világnézeti témákra is, a kereszténységre, a katolikus egyházra is. Ennek tudomásulvétele nélkül rettentő igazságtalanságokat követnénk el. Amikor tehát kemény kritikát gyakorlunk egy-egy borzalmas negatívum láttán, közben gondolnunk kell a változások törvényszerű létére is, ami a jelek szerint kikerülhetetlen az életben és így a történelemben, az egyház történetében is.

Kezdetek

Hogy milyen változásokon ment keresztül a kereszténység is, gondoljuk végig a megtestesülés fázisait. A nálunk Gyümölcsoltó Boldogasszonynak nevezett angyali üdvözlet óráiban ki gondolta volna, hogy a názáreti harminc év után egy országjárás következik, amikor Jézus tanítványokat és tizenkét apostolt választ ki, hogy vegyék át tőle a világegyház és az evangélium terjesztését. Azt sem lehetett akkor még tudni, hogy a megtestesült Ige alapjaiban fogja felforgatni az életet és lényegében a kereszt hordozást, a szenvedést teszi a krisztus-követés feltételévé. Ezzel pedig  - gondolják sokan   - igen megnehezítette a szenvedéstől irtózó emberiség számára a kereszténység gyors terjesztését. A valóság azonban épp az ellenkezője. Mivel alapjában véve homo patiensek, szenvedő lények vagyunk, azonnal felfigyelünk arra, aki szenvedéseinket megérti, bajainkat orvosolni akarja és tudja. Már pedig Jézus nemcsak azt hirdette, hogy aki utána akar jönni, vegye fel naponta a keresztjét, hanem azt is, hogy „Jőjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak és terheltek vagytok, és én megenyhítlek titeket”. Nem  véletlen, hogy a sokat szenvedő és az uralkodó osztály által elnyomott rabszolgák körében terjedt el leggyorsabban a Krisztus követők vallása. Megértették Jézus üzenetét: van VALAKI, aki nem tekinti őket rabszolgának, sőt a legnagyobb és egyetlen Úr felkente őket krizmával, és mint Isten gyermekei egyenlő rangúak uraikkal. Többek között emiatt is üldözték a császárok, a gazdagok a katakombákba szorított egyházat, különösen amikor kiderült, hogy a császárok testőrei között is terjed a keresztény hit. Féltékenyek voltak, mert a civis romanus sum kivételezett jelző mellett egyre erősödött a christianus sum!

Nagy Konstantin császár megtérése és az egyházüldözés befejezésével új korszak kezdődött. Az eddig föld alá kényszerített egyház rövid időn belül a római birodalom megtűrt vallásai közt szerepelt, majd pedig államvallássá lett. Sokan, köztük nálunk Bulányi piarista atya innét számítja a katolikus egyház szekularizálódásának kezdetét. Az tény, hogy amikor egy személy vagy intézmény egyre több kivételezést, privilégiumot kap, egyre jobban ki van téve a kísértésnek, hogy engedékeny legyen a szigorú szabályok megtartásában, és kezd elvilágiasodni. Különösen veszélyes a helyzet akkor, amikor az intézmény az egész világban terjed, és mindenütt más az adakozó és mások a szokások.  Átláthatatlanná és kezelhetetlenné válik sok minden.

A negyedik-ötödik század felszabadult egyházában szellemi, kegyelmi központok működtek. Igy jött létre a máig ismert és a múlt századig életképesnek bizonyult, jól bevált plébániai struktúra. Kezdetben még nem voltak egyházmegyék. Galliában  - a mai Franciaország területén- sokáig  csak a hívek által megválasztott püspök volt a legfőbb irányító és vezető. Vitás kérdésekben Rómához fordultak, de a pápaság centrális szerepe sokkal kisebb volt, mint az utolsó évezredben.

Ezt a vázlatos összefoglalást azért írtam, hogy rámutassak az egyházban végbemenő változások korszakaira és okaira. A középkor és az újkor egyháza nyugaton és nálunk is annyi privilégiumban részesült, hogy mind gazdasági, mind politikai vonalon a legfelsőbb körökhöz tartozónak számított. Ennek az egyháznak már semmi köze sem volt az evangélium szegény egyházához. Ezért állhatott elő az a helyzet, hogy míg az első századokban a rabszolgák Krisztus egyházát, mint az egyenlőség, a szabadság és testvériség eszméit hirdető szent intézményt tisztelték, és magukénak érezték, addig az újkorban, az utolsó évszázadokban (nagyjából a francia forradalom óta) a szegények, a jogfosztottak ép az egyházban, az egyház vezetőiben és a velük szimpatizáló felső körökben látják legnagyobb ellenségüket, mert a szívükben ma is élő és annyira remélt kincsüket, az égalité, liberté, fraternité eszméit rabolták el tőlük. Nemcsak fellázadtak az egyháziak ellen, de velük együtt a keresztény világnézetet is elvetették, és vetik el ma is. Vagyis, azt amit ma Európa ( illetve az EU ) vezetői tesznek és mondanak, nem más, mint a francia forradalom eszméinek újra fogalmazása és megvalósításának kísérlete.

Csak egyet ne felejtsünk el: hogy Nyugat most ideáig jutott, azért mi, nyugati keresztények vagyunk a felelősek.

Akkor viszont mi a magyarázata annak, hogy az egyház még napjainkban is él? És nemcsak a missziókban szerte a világon, de még Nyugaton is? Más intézmény két ezer év után és ennyi kudarc után eltűnne az eszmék, világnézetek közelharcában. Erre csak teológiai választ lehet adni., vagyis azt, hogy az egyház, noha emberekből álló intézmény, ugyanakkor isteni „létesítmény”, melyet az Atya akaratából Jézus Krisztus hozott létre, és a Szentlélek tartja életben. Minden kudarc ellenére a pokol erői nem tudják megsemmisíteni. Megfigyelhetjük, hogy még a legveszélyeztetettebb nyugati zónákban ma is olyan bázisok működnek, melyek az eredeti evangéliumi forrásból élnek. Mindenütt vannak szerzetesi és világi centrumok, karmelita, trappista, bencés, jezsuita  stb. stb  közösségek,  melyek kisugárzása hajszálgyökerek útján Jézus Krisztus két ezer éve alapított egyházának atmoszféráját biztosítják a ma emberének.

Az pedig nekünk külön csoda, hogy legelső pásztorunk, Ferenc pápa szakítva minden átöröklött és eddig kötelezőnek hitt torz szokásokkal, apostoli szegénységgel éli elénk Jézus Krisztus  e r e d e t i   evangéliumát. Aki tehát akarja, ma is megismerheti Jézus egyházát.

A MAGYAR EGYHÁZ UTOLSÓ ÉVSZÁZADAI.

Ezeket a sorokat olyan valaki írja, aki még ismerte az őseinktől öröklött egyházi élet lesújtó állapotát, de az utolsó évtizedek reformjának csodálatos ívelését is. A magyar egyház történelmének ezt a fejezetét még nem írta meg senki. Én tanúja vagyok mindannak, amiről most beszámolni szeretnék.

Az iszlám világhatalom által megszállt Magyarország Mohács után a megsemmisülés határán volt. Amikor 150 év után Buda, majd évtizedek múltán az egész ország felszabadult, a maradék magyarságban még akkora életösztön volt , hogy képes volt újra megszervezni a közigazgatást, és volt ereje, képessége iskolát, templomot, kultúrát építeni. Pázmány Péter nevéhez fűződik ez az újjáéledés a magyar egyház történetében. Hihetetlen éles intellektusa, hite és hazaszeretete visszahódította a magyar főnemesi osztály nagy részét. Nagyszombaton katolikus egyetemet alapított. A vezető réteg hitéletét aktívvá tette, és ez lett a keresztény reform motorja. A fiatal főúri nemzedék megismerkedett a jezsuiták új stílusú lelkiségével. Minden hallgató egyúttal a Mária Kongregáció tagja lett, és ezzel egészen új alapokra helyezte a magyar egyház jövőjét.

Ez a kezdeti lendület a következő évszázadban megtorpant. Nagyon kevés ismerete van a mi középosztályunknak e szomorú korszakról. Középiskoláink történelem könyvei szándékosan elhallgatták II.József koronázatlan király egyházüldözésének tragikus eseményeit és évszázadokra kiható romboló hatását. Itt most csak a szabadkőműves elveket képviselő jozefinizmusra, mint fogalomra hívom fel a figyelmet, mellyel tulajdonképpen elkezdődött az „Irástudók árulásának” korszaka. A múlt század elején Julien Benda mutatott rá arra, hogy Rousseautól kezdve az értelmiség nagyjai félre vezetik a hiszékeny embereket, mert az abszolút igazság megismertetése helyett saját téveszméiket hirdetik. Különben ezzel az árulással már a kezdet kezdetén, maga Jézus is szembesült az akkori írástudókkal. ”Lefoglaltátok a tudás kulcsát”, mondja nekik Jézus. (Lk 11, 52) A Teremtő Isten legnagyobb ajándéka az, hogy szellemi lények is vagyunk, vagyis mindig lehetőségünk van az abszolút igazság szerint tájékozódni és gondolkodni. És az értelmiség, az írástudók feladata épp az, hogy ebben minden segítséget megadjanak embertársaiknak. Pál apostol szintén szembesült áruló írástudókkal, és ír is róla: „Isten tanítását rosszindulatból elfojtják…..Belevesztek saját okoskodásaikba és ítélőképességük elhomályosult. Azzal kérkedtek, hogy bölcsek, de oktalanná váltak…Isten igazságát felcserélték a maguk hamis elképzeléselésével. (Róm. 1, 1-25). Akik ezt teszik, lényegében elárulják Istentől kapott hivatásukat. Az„izmusok”közt találunk sok olyat, mely az írástudók eredeti hívavatása elleni lázadás eredménye (jozefinizmus, racionalizmus, liberalizmus, marxizmus stb)

A szabadgondolkodó II.József nyílt hadat üzent Rómának, és teljesen váratlanul megszüntetett minden olyan szerzetes rendet, mely  „csak ” imádkozik és  -szerinte- a társadalomnak semmi hasznot nem nyújt. Olyan törvényt hozott, hogy minden rend választhat: vagy vállal iskolai tanítást, vagy feloszlatás vár rájuk. Igy váltak hazánkban tanító renddé a bencések, ciszterciek, premontreiek. Kezdetben nehezen, később egyre jobban működtek ezek a gimnázium jellegű iskolák. Száz évvel később Eötvös József miniszter egyetemi diplomához kötötte a gimnáziumi tanítást, és ezzel ezek a rendi középiskolák az ország legjobb intézetei lettek. A szerzetesek vezette iskolák nemcsak a tudás, a teljesítmény szintjén, de a prohászkai reform hatására a hitélet és az apostoli szellem síkján is óriási fejlődésen mentek keresztül. Ezt biztosította az is, hogy a római Szentszék az 1930-as években előírta, hogy ezentul a tanári diploma megszerzéséhez szükséges egyetemi kiképzés előtt minden klerikusnak (kispapnak) a rendi központban el kell végeznie az öt éves teológiát. Én épp ebben az időben léptem be Zircen a ciszterci rendbe,-így saját élményeim alapján tudok beszámolni néhány elgondolkoztató eseményről. 1/.A római előírásokat kritizáló idősebb rendtársak vészt jóslón azt mondták, hogy a meghosszabbított kiképzés miatt senki vagy csak kevesen jelentkeznek majd paptanárnak. Megdöbbenve kellett nekik is, nekünk is tudomásul venni, hogy épp az ellenkezője történt. T.i. míg eddig átlag évente 3-5 jelentkező volt, attól az évtől kezdve 10-15-re emelkedett a létszám.-.  2/Tagadhatatlan, hogy nem mindenki bírta a megszigorított fegyelmet, és többen el is hagyták a noviciátust. Azt azonban látni lehetett, hogy a rendi szellem elmélyült, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szerzetesi hivatás a tanári mellett. A római intézkedésnek épp ez volt a célja. A jozefinista, liberális légkör megszűnt, és a rendi központok az egyházi reform motorjaivá váltak.  3/ Zircen 1944 májusában két évfolyam 20 klerikusa tett ünnepélyes fogadalmat, majd Mindszenty József akkori veszprémi püspök pappá szentelt minket. Reményteljes új korszak beköszöntét vártuk mindannyian. Különösen e tanulmány címében olvasható felelősségtudat terén történt óriási fordulat. Ennek rövid története a  következő.

A hierarchia, vagyis a magyar egyház főpapsága, mint a felső, sőt legfelsőbb osztályhoz tartozó intézmény még Prohászka kérésére sem változtatott az egyházi nagybirtok ügyében, és hiába kérte Csernoch bíborost, hogy a Püspöki Kar tegye meg ezt a gesztust legalább most, amikor a Trianoni tragédia utáni sokkos állapotban vergődik az ország. Mondta is, hogy vagy reform, vagy jön a revolutio, de az véres lesz, ha nem érzünk felelősséget sok millió magyar nyomoráért.  (Halála után húsz évre valóban ránk is szakadt a véres kommunista terror). Bár Prohászka kérésére a hierarchia nem hallgatott, viszont a szerzetes rendek és a hívek százezrei követték, úgy ahogy azt Szekfű Gyula történész már abban az időben észrevette, és így kommentálta. Bár a több milliós szegény réteg érdekében folytatott izgatásai és földosztásai teljesen hatás nélkül maradtak, de ami transcendens értelemben mindennél nagyobb, „ a magyarság széles tömegeit visszavitte a  k e g y e l m i  é l e t b e ”( Szekfű Gy.:Három nemzedék és ami utána következik  Bp.1934. 430.) Azt, amit Prohászka spirituálisként megálmodott, és megvalósított, egyre többen követték az országban. Krisztocentrikus szemlélete minden sallangtól mentes, egyenes, őszinte jellemeket nevelt. Mindig mindenben Jézus Krisztus volt az egyetlen eligazító szempont. Megtanította népét imádkozni, elmélkedni, kegyelmi életet élni a szentségek vételével. És nemcsak papokat, szerzeteseket, nővéreket, de a hívek nagy tömegeit is. Lelkigyakorlatai, írásai felrázták a lelkeket. Megtört a jég, és ami eddig elképzelhetetlen volt, megtérítette a férfi társadalmat. A számukra külön tartott lelkigyakorlatok végén meggyóntak, megáldoztak,-magas tisztségviselők, éppúgy, mint katonák, vasutasok, munkások, parasztok.- Trianon után ez a szellem járta át és formálta újjá az egyházi iskolákat is. Az igazgatók, tanárok. közül többen Prohászka tanítványai voltak. A pécsi ciszterci gimnázium igazgatója, Kűhn Szaniszló, tanárom és lelkivezetőm rendszeresen hallgatta, és jelen volt tanítványaival együtt azon a nagybőjti lelkigyakorlaton, amikor a szószéken agyvérzést kapott. A megrázó történetet elmondta nekünk. Mindezt annak bizonyításaként írom, hogy lássuk: a mi generációnk is magán viseli a prohászkai lelkiséget. Novicius mesterem, Naszályi Emil elnöke volt a Prohászka társaságnak. Én magamat úgy tekintem, mint a prohászkai örökség egyik hiteles tanúságtevőjét, akit az ő tanítványai tanítottak. Budapesten, majd Székesfehérvárt un. szemináriumokat hirdettem: havonta 30-50 érdeklődő számára Prohászka szellemi örökségét tártam fel. Létre hoztam a Prohászka Baráti Kört, mely havonta találkozik sírjánál.  Megírtam és közreadtam a kilenc kötetes Prohászka Jubileumi Sorozatot.

Visszatérve alaptémánkhoz, a felelősségtudathoz, állíthatom, hogy amikor elkezdtük hívatásunk gyakorlását, egyre jobban éreztük, hogy felelősek vagyunk minden egyes tanítványunkért, és családjukért. Már nemcsak tanárok voltunk, hanem nevelők és apostolok is.

1945-1948/ Három legszebb évünk/

Pappá szentelésünk hónapjaiban nemes ideáktól égő-lobogó szívünk nem mérte fel, és nem is érzékelte mindazt a veszélyt és borzalmat, ami pedig itt dübörgött már az országban: Voronyezs…. a Don kanyar…, harapófogóban két sátáni diktatúra marka között. A másfél méteres falakkal épült zirci anya-monostor ölelő karjai közt biztonságban éreztük magunkat, és nem vettük észre apáturunk és öregeink aggodó tekintetét. Mintha azt mondták volna: „Ó, mi vár rátok, fiatalok”? –Primiciám Zircen és Szabadkán volt. Bácskába telepített vitézi telkeken tartottam úrnapi körmenetet, és tábornoki ruhában kísérte az Oltáriszentséggel áldást osztó pap fiát az édesapám. Földi mennyországban éreztem magam, miközben pár kilométerre a szerb csetnikek már gyilkolták a magyar határőröket. Csak augusztusban tértem magamhoz, amikor a pécsi hadikórházban tartalékos lelkészként haldokló katonáinkat láttam el szentségekkel. Majd ősszel a fővárost is bombázták. Mielőtt körül zárták volna Budapestet, apátúr Magyarpolányba disponált káplánnak. Ott vészeltem át a szovjet hadsereg megszállását: felgyújtották fadíszektől pompázó barokk templomunkat. A plébánia falához állítottak minket papokat, tanítókat, a jegyzőt, a község vezetőit, és feltett karral vártuk, hogy mikor dobják közénk a kézi gránátot. Egyszóval, ha akartam, ha nem, ki kellett józanodnom, és földre kellett szállnom itt, Magyarországon 1944/45 telén. Az ország romokban hevert…

Kimondhatatlanul hálás vagyok mindazért, amit a következő három évben átéltem. Van ugyanis népünknek egy sajátos kincse, melyet az élni-akarás csodájának nevezek. Mondhatnám művészetnek is, mert ahogy csinálja, azzal a méltósággal, alázattal, derűvel, ugyanakkor makacs elszántsággal, az önmagában egy lenyűgöző művészi alkotás. Nem volt család, mely ne szenvedett volna, és szívét ne járta volna át tőr hősi halált halt, vagy fogságba, szibériai munkatáborba hurcolt vagy eltűnt hozzátartozója miatt, mégis, vagy tán épp ezért mindenki maximális energiával dolgozott, romokat takarított, és mélységes hittel imádkozott. „Ora et labora”. Soha nem voltak ennyien a templomokban. Villamoson, buszon kalapot emeltek, keresztet vetettek magukra az emberek, ha templom előtt mentek el. Mindezt saját szememmel láttam, amikor nap, mint nap mentem az egyetemre, mint magyar-olasz-művészettörténész hallgató. Minden reggel a Szent Anna kollégiumban mutattam be szentmisémet a nővéreknek, kollegista lányoknak. Élveztem, hogy egyre jobban közeledek tanári hívatásom elkezdéséhez. Ezt tette teljessé az a váratlan kitüntetés, hogy Horváth János professzorom a Mohács utáni olasz-magyar kapcsolatok kutatásának céljából római ösztöndíjra terjesztett fel, és 1945/46-ban a Római Magyar Akadémia lakójaként naponta a Vatikáni Könyvtárban dolgozhattam. Minden reggel 8-kor a San Pietro bazilika nagy harangjának zúgása közben léptem be a tudományos élet fellegvárába, a Biblioteca Vaticana kutató termébe, a számomra kijelölt asztalhoz. Ez az egy év fordulópontot jelentett életemben. Olyan, eddig nem ismert kutatási adatokat, korabeli könyveket, négyszáz éves kiadványokat, leveleket találtam, melyekre professzoraim is ámulva néztek. Hazaérkezésemkor a kultuszminiszter, Keresztúry Dezső, egykori tanárom magához hívatott, és összefoglaló jelentésem alapján kilátásba helyezte, hogy megírandó kötetemet a minisztérium kiadja. Megtaláltam Atanagi verses antológiáját, melyet János Zsigmond erdélyi fejedelemnek ajánlott, benne két Michelangelo szonet.-A Zenemű Kiadó és a Hungaroton hanglemez gyár közreadta Giovan Battista Mosto zeneszerzőnek, Báthory Zsigmond fejedelem udvari muzsikusának Erdélyben komponált 28 ötszólamú madrigál kötetét, melyből a világon csak egyetlen példány maradt meg. Modenában találtam meg, és ”Gyulafehérvári madrigálok” címen adtam közre. Hazai, majd amerikai kiadásban megjelent az ugyancsak Báthory Zsigmond fejedelemnek dedikált Il Transilvano zenepedagógiai mű, mely Európa első orgonaiskolája. -Feltárult előttem az Itáliában tanuló magyar diákok élete,- Előkerültek olyan emlékkönyvek, melyek rávilágítottak, milyen kapcsolatuk volt világhírű tudósokkal, köztük Galilei, aki rajzolt is az albumba. Eszme- és vallástörténet síkján új adatokkal mutattam rá olyan összefüggésekre, melyek eddig nem voltak evidensek. Nevezetesen arra, hogy a padovai egyetemre járt magyar-erdélyi deákjaink annak a Pomponazzi professzornak előadásaira jártak, aki elsőként tagadta a lélek halhatatlanságát, a Szentháromság dogmáját és Jézus Krisztus istenségét. Az ateista és magával meghasonlott Pomponazzi öngyilkossága nagy megdöbbenést keltett a magyar deákok lelkében.

 Nehezen tudom szavakba foglalni mindazt, ami végbe ment bennem. Én ugyanis csak paptanár szerettem volna lenni, és íme Rómában megcsillant előttem a tudományos kutatás lehetősége, vagyis a tudós hivatás. Hazatérve itthon az egyetemen tanáraim is szorgalmazták ezt. Mindenestre oly sikeres volt a kezdet, hogy néhány hónap múlva beadtam disszertációmat, és soron kívül doktoráltam, vagyis még tanári oklevelem megszerzése előtt. Két tanszék, az olasz és magyar irodalom professzorai megbíztak u.n szemináriumok vezetésével. Több éven át hatvan hallgatóm volt

És most jött a „csoda”. Még be sem fejeztem az egyetemet, apáturunktól dispozíció érkezett: 1947 szeptemberétől a budai Szent Imre gimnáziumban leszek tanár. Jelentkeztem Brisits Frigyes házfőnök igazgatónknál. Elmondta, hogy a szülők úgy megrohamozták iskolánkat, hogy muszáj már minket is beállítani a tanításba, bár csak egy év múlva lesz oklevelünk. Kék égből villámként ért a következő mondat: 80 tizenegyéves tanuló osztályfőnöke leszek. Egyből feltört lelkemből a Te Deum, hiszen erre vártam tíz éven át. Mit nekem könyvtár, kutatás, tudós pálya, amikor 80 kisdiák tanítását és nevelését bízzák rám,  az igazgatóm és a szülők a rettenetes háború után. A régi szisztéma szerint ez a gimnázium első osztályát, az új szerint az Általános iskola ötödik osztályát jelentette. Én tehát az V//b osztályát kaptam. A ciszterciek pedagógiája a szeretetre épül. . Különösen az osztályfőnöknek kell ezt érvényre juttatni, mert lényegét tekintve ő ennek a nagy családnak az atyja, aki érettségig vezeti, neveli, oktatja „fiait”. És én valóban így is éltem meg. Természetesen akkor még nem sejtettem, hogy mindössze egy évig leszek gyermekeim atyja. Ők most 80 évesek, de még most is „oszinak” hívnak, és rendszeresen találkozunk.

Hogy milyen volt az az egyetlen év?  A felelevenített emlékek, visszajelzések szerint nagyon szép, felejthetetlen esztendő volt az az 1947/48 tanév. Én abból indultam ki, hogy egy édesapának nagyon kell ismernie gyermekei természetét, tehetségét, karakterének jó és árny-oldalait. Készítettem magam számára egy nagy dossziét, melybe a beérkezett, szerzett anyagot. gyűjtöttem. Mind a 80 gyereknek volt egy „tasakja”, amibe tettem az információkat. A ránk váró nyolc évet (1947-54) előre megterveztem úgy, hogy a szülöktől két évenként gyerekükről majd fényképet és véleményt kérek:”Milyennek látom a fiamat?” Ehhez terveztem csatolni az én értékelésemet. Mindezt érettségi után odaadtam volna nekik. Tudom, hogy ilyen terv csak az én agyamban született, tanártársaim ilyen széles körű és ilyen mélységig lehatoló tervvel nem foglalkoztak. Azt észrevettem, hogy rendtársaim, kollegáim, de a szülők-nagyszülők is hamar észrevették, hogy egy „csodabogárral” van dolguk. Gyakran hívtam össze a szülőket értekezletre, melyeknek híre  hamar elterjedt, és még a nagyszülők is eljöttek. Az osztály előtti folyosó megtelt! –

Melegszívű, de nagyon következetes, szigorú atyjuk voltam, akiről otthon azt mondták a szülőknek, hogy „Oszit nem lehet félrevezetni, mert mindent tud,- még azt is, hogy ki melyik órán kinek a fenekébe szúrt egy tűt. Ő valahogy ott van a tábla mögött, vagy valahol másutt??”? Tudtam én jól, hogy ezt kis diákokkal még meg lehet csinálni, de már kamaszkorukban nem.- Mivel 80 gyereket kordában tartani néhány atyai pofon nélkül képtelenség, megkérdeztem a szülőket, hogy büntetés estén bottal ráhúzhatok-e a hátsó felükre. Mindenki maximálisan helyeselte. Igy bevezettem a három fokozatú ütleget, melyre sosem azonnal, hanem pár nap múltán került sor, méghozzá úgy, hogy az ítéletet az osztály döntötte el, én csak a „végrehajtó” voltam. A delikvens adta kezembe a botot, majd meg kellett köszönnie, és ezzel véget ért a „szertartás”. Volt rá eset, hogy én kértem bocsánatot attól, aki azt mondta, hogy igazságtalan voltam vele szemben, vagy csúfoltam. Ezek az epizódok mélyen hatottak a lelkükre.- Általában igyekeztem harmóniában tartani az osztályt. Megértették, hogy ha ők- különösen a többi órán- rosszak, „gonoszak”, akkor arra én igen keményen reagálok. Ezért vezettem be az u.n. „Jókedvű” és „Rosszkedvű órát”. Ez utóbbinál elüvöltöttem magam imígyen „STATÁRIUM” (volt rá eset, hogy félelmében az egyik összecsinálta magát). Viszont a jókedvű órák felejthetetlen élményt nyújtottak nekik is, nekem is. Még Austráliából is kaptam 50 évvel később levelet arról, hogy a János Vitéz tanítása közben az osztály a padban lovagolhatott. Bevittem öreg gramofonomat és azon forgattam le nekik János Vitéz zenés részeit: a Kukorica Jánost, meg a Szép tó, tiszta tó dalát. … Voltak kirándulások,- még most is emlegetik a Visegrádi napunkat, amikor is a szabadban aludtunk….És az évvégi Balaton Fonyód ligeti táborunkat, tábortüzeinket, gyertyás esti imánkat, a Salve Regina–val……

Mivel magam is ciszterci diák voltam Pécsett, sokat tanultam egykori osztályfőnökömtől, Mayer Mórictól: rend, fegyelem, szigor, de ugyanakkor kedély. Az osztály minden tagja előtt tekintély volt.. Nem volt kivételezés.  Elsős gimnazista koromtól három évig Nagykanizsán, majd Kaposvárott diákoskodtam édesapám új katonai beosztásai miatt. Amikor visszamentünk Pécsre, újból ciszter lettem, és ugyanabba az osztályba, Mayer tanár úrhoz kerültem. Még most is fülembe csengenek kedves üdvözlő szavai:”Megjött az én tékozló fiam”. Mindig volt bátorító szava. Éreztem, hogy szeret, és én is szerettem. Vajon az én diákjaim szerettek-e engem? Én sokszor úgy éreztem, hogy igen. A sok emlék közül egyet említek. A fiatal tanárok legtöbbjének rossz a hang-képzése, gyakran rekedtek, fáj a torkuk. Én is ilyen voltam, és olykor suttogva tudtam csak beszélni abban a nagy osztályteremben. Azt mondtam nekik: „Fiúk, nagyon fáj a torkom, maradjatok csendben, ne kelljen állandóan fegyelmezni. Ha ujjammal a torkomra mutatok, azt jelenti, hogy nagyobb csendet kérek. Ugye megértitek?  Megható volt a viselkedésük. Láttam, hogy egyik a másikát figyelmeztette: Maradj csendben, az Oszinak fáj a torka….De ha csupán arra a tényre mutatok rá, hogy egyéves együttlétünk is elegendő volt ahhoz, hogy ötven éves találkozásunkkor még külföldről is hazajöttek, csak azért, hogy megint együtt legyünk egykori osztályunkban, és együtt imádkozzunk közös jubileumi szentmisénken, akkor mégis csak azt lehet és kell mondani, hogy olyan municiót kaptak egy életre, ami maradandó lelkierőt és szeretetet adott nekik útravalóul. Szó szerint így is írta egyikük:Egy év és egy  egész élet!

De hát mi történt, hogy ez a nyolc évre tervezett együttlét csak egy évig tartott? Valami fatális és rémisztő földrengés rázta meg Európának ezt a felét. És mivel az ilyen katasztrófa mindig váratlanul éri az embert, azt kell mondanom, hogy hetekig nem is hittem el.”Nem, ez nem lehet igaz”, mondogattam. Oly szépen kezdtünk újra mindent, annyi jó szándékkal építgettünk magunknak egy jobb, igazibb életet,- szavaztunk, és győztünk. Ki gondolta volna, hogy azok a fekete, szörnyű viharfelhők, melyeket láttunk ugyan, de elképzelhetetlennek tartottuk, hogy elérjenek minket, most mégis hirtelen ránk zúdultak. Csalással, hazugsággal, puccsal megszállta a Szovjet az országot, átvették a hatalmat. Egy tollvonással megszüntették az összes szerzetes rendet, felszámolták egyházi iskoláinkat. Éjjel letartóztatták a papokat, nővéreket, és deportálták őket. Megdermedtünk, megrémültünk, és mély letargiába estünk. Augusztusban apáturunktól új dispozició érkezett: áthelyez a rend legnagyobb plébániájába, a budai Szent Imrébe káplánnak Ez önmagában is nagy és megtisztelő feladat. A jelen körülmények között pedig még óriási kegyelem is, mert nem azonnal kerültem az utcára, hanem három év múlva, amikor innét is elüldöztek bennünket, szerzetes papokat.

A föld alatti egyház kiépítése

 1951 júniusában  egy negyedív papíron (fejléc és pecsét nélkül) ötsornyi levelet kaptam a Szent Imre úti plébánián, melyben Hamvas érseki helynök ( a bebörtönzött Mindszenty bíboros utódja) értesít, hogy azonnali hatállyal felment kápláni beosztásomból, egyúttal eltilt minden nyilvános papi funkciótól. Ugyanezt kapta Kalmár Ödön plébánosom és Merényi Engelbert káplántársam. Ettől a naptól 32 éven át (1951-1983) papi, szerzetesi, tanári hivatásomat nem gyakorolhattam. Legalább is nem a normális, megszokott keretek között. A felsorolt hivatások mindegyike közösséget, társakat igényel, meghatározott életvitelt, természetfeletti atmoszférát. Az ateista véres diktatúra ezt robbantotta fel.  32 évesen az utcára kerültem otthon, lakás, pénz nélkül. Nemcsak én, velem együtt sok ezer szerzetes és nővér. Közülük sokan fizikai munkát, vagy szakmát tanult. Megpróbáltam, de sem rátermettségem, se fizikai erőm nem volt ahhoz, hogy valamire menjek. Az éjszakai három műszakot sem bírtam sokáig. Vállalatok felvettek volna Irodai munkára, de az életrajzi adatok (a származás, majd később az internálás és börtönbüntetés) megismerése után sehol nem vettek fel. Márpedig munkavállalás nélkül szintén börtön várt ránk. Lényegében a gyűrű bezárult, a diktatúra elérte célját: az egyház legerősebb várát, a szerzetességet felrobbantotta. A Szépművészeti Múzeumban Dávid Katalin felvett kutatócsoportjába, könyvtári munkára. Igy minimális fizetéssel, de mégis munka-könyves álláshoz jutottam, és téli időben a Széchenyi Könyvtár fűtött termében húztam meg magam. A kötetlen munkaidő lehetővé tette, hogy teljes energiával kiépítsem a plébánián elkezdett, családoknál tartott hitoktatást. A keret meg volt.

 Egyházi iskoláink felszámolása azt jelentette, hogy a paptanárok földönfutókká lettek  Mivel az ÁÉH (Államügyi Egyházi Hivatal) megtiltott minden nyilvános működést, más plébániákon sem helyezkedhettek el. A helyzetet felmértem, és mivel apát urunk  lelkemre  kötötte az ifjúság pasztorálását, beláttam, hogy az új körülmények új módszerek kidolgozására kötelez. A körvonalak markásan kirajzolódtak. Saját osztályom árván maradt kis diákjait akartam mindenekelőtt megtartani. Ezt kötelességemnek tartottam, hisz maguk a szülők kérték, hogy valamilyen módon továbbra is biztosítsam gyermekeik vallásos nevelését. Az iskolai hitoktatást ugyanis csak szóban engedték meg,-És mert valójában a szülők állásvesztésével járt együtt, senki sem vállalta. Elhatároztam, hogy a 16 éves fiúkból álló Kaszap István rajom erre alkalmasnak vélt cserkészeit átképzem hittancsoport vezetőkké. Velük még az Örségben, Pankaszon nyári táborban voltam(Aszalós János, Andrásfalvy Berci). A 30 lányból, 30 fiúból álló énekkarom tagjai közül is többeket beavattam e munkába. Nem kellett sokat agitálnom. Olyan volt a légkör, hogy hamar megértette mindenki, hogy „ég a ház”. Ilyenkor szinte önkéntes lesz minden tisztességes magyar keresztény. Igy néhány hónap alatt a cserkészet mintájára kis csoportokat (őrsöket) hoztam létre. Ezek élére apostolokat (őrsvezetőket) állítottam. A vezetőkkel külön foglalkoztam, hogy elmélyítsem lelkiéletüket, megtanítottam őket elmélkedni. Mindenkinek ajándékoztam egy Újszövetséget. Rendszeresen elláttam a hittanvezetőket a magam által írt és sokszorosított hittan anyaggal. Ezek a csoportok hetenként azoknak a szülőknek otthonában jöttek össze, akik kérték tőlem a hittant. A csoportok külön is, de olykor közös nagy kirándulásokon vettek részt. Mivel a cserkészetet is betiltotta a diktatúra, álcázva indiánosdit játszottunk (látszatra még az Úttörők piros nyakkendőjét is felkötöttük, és kommunista ifjúsági dalokat énekeltünk). Mindenki választhatott nevet, én Karcsú Kobra lettem (jellemző, hogy a nevet nem én választottam,  ők adták).

Lényegében ezekkel a csoportvezető apostolokkal, gimnazista, egyetemista fiúkkal-lányokkal indult el plébániánkon a katakomba egyház földalatti élete. Az alapokat még a három éves kápláni időm alatt tettem le. És itt jegyzem meg, hogy ezt ilyen alapossággal és biztonságosan csak ebben a budai kerületben lehetett megtenni. A XI.kerületi lágymányosi lakósság ugyanis kezdettől fogva nagyon tisztelte és szerette a ciszterci plébániát. A szülők maguk is zömmel egykoron tanítványai voltak a Szent Margit vagy a Szent Imre gimnáziumnak, másrészt Kalmár Ödön ciszterci plébános a francia katolikusok legújabb pasztorációs módszerét alkalmazva, néhány év alatt minden háztömböt egy u.n házapostolra bízott. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy Budapest egyik leghívőbb kerülete a miénk volt. Más kerületekkel ellentétben nálunk nem kellett félni attól, hogy a házfelügyelők feljelentenek minket az elvtársaknak, mert néhány családnál titokban hittan-tanítás folyik. Nem véletlen tehát, hogy a párt-állam kezdettől fogva igen veszélyesnek minősítette a papok („fekete reakciósok”) által félrevezetett kerületet. Egy-két évig nagy csendben folyt ez a jól megszervezett földalatti egyházi ifjúsági pasztoráció. Azt hittem, hogy kellő óvatossággal végezzük a több, mint húsz csoport nevelését. A szülők nagyon hálásak voltaK. Arra akkor még nem gondoltam, hogy az AVO minden lépésemet figyeli. Azt pedig végkép nem hittem, és el sem tudtam képzelni, hogy valaki -„egy a 12 közül” -Júdásom lesz. De az is igaz, hogy megint nagy árat kellett fizetnem hihetetlen naivságom miatt, ami egy vezetőnél ilyen veszélyekkel teli illegális munkánál felelőtlenségnek minősül.

Lényeg a következő: Már a kezdet kezdetén kapcsolatba került velem B K. 18 éves zsidó ciszterci diák (társai Bulónak hívták) , és arra kért, hogy vállaljam el vezetését, mert pap szeretne lenni.  Hogy még jobban magára hívja figyelmemet, azzal „etetett be”, hogy Győrött a vonaton igazolták, és megtalálták nála Horthy Miklós kormányzó akkor megjelent németül írt könyvét: Ein Leben fűr Ungarn, ami nagy vétek volt a kommunista hatóságok szemében. Megkért, hogy mivel ő is apostol szeretne lenni, részt vehessen a családoknál tartott hittanórákon, kirándulásainkon. A félrevezetésnek mintapéldája volt az is, hogy teológus akarván lenni, mindenben segítettem, és még reverendámat is odaadtam neki. Utólag most már azt is el tudom képzelni, hogy a titkos rendőrség legbizalmasabb ügynökeként az AÉH beszélte rá, hogy szeminarista és pap legyen. Tény, hogy ahol megjelent, az AÉH rajta keresztül a személyek, csoportok legtitkosabb híreinek birtokába került. Első letartóztatásomkor (1958) erről még nem tudtam A másodiknál (1961) már minden kiderült. T.i. elém tették a nyomozók Buló fényképeit pontos adatokkal együtt. Amikor rádöbbentem, hogy valóban  m i n d e n t   elmondott vezetőkről, csoportokról, a föld alatti egyház létéről és stratégiájáról, a kihallgató szobában összeestem, eszméletemet vesztettem, mert rájöttem, hogy be vagyok kerítve, és nincs értelme mellébeszélésnek. Többször látnom kellett, hogy a nyomozók jobban vannak értesülve, mint én.

Történetünkhöz hozzá tartozik az is, hogy a hetven évvel ezelőtt elkezdett csoport élet a letartóztatások után sem szűnt meg. Az egykori kis hittanosokból évek folyamán szintén apostolok, csoport vezetők lettek. Vannak még most is imádkozó csoportjaink. Egyiknek vezetője nyolcvan éves, annak idején 5/b-és kisdiák volt.

Gyakran eszembe jut a nyomozók álokoskodása, ahogy mindenkép el akarták hitetni velem, hogy rossz lóra ültem, mert húsz év múlva már nem lesz egyház,- térjek észhez, még fiatal vagyok. És íme! Hol vannak ők? és hogyan él tovább  a 2000 éves egyház, melynek száz éves apostola vagyok. Szobám falán, házi oltárom felett függ az a két mogyoró vesszőből készült kereszt, melyet hatvan évvel ezelőtt a budai hegyekben, a Viktor Kunyhó melletti szakadékban, a Csaba forrás közelében tábori misénken tettünk a hatalmas szikla oltárra. Helyettesem, Körmendy Szilveszter, az egykori Hunyadi páncélos őrizte ereklyeként, és adta át 15 évvel ezelőtt, közvetlen halála előtt. Szeretném, ha ezzel temetnének el Zircen a rendi temetőben.

Ha arra akarunk választ kapni, hogy mi volt a föld alatti egyháznak, a családoknál tartott hitoktatásnak és apostolkodásunknak éltető és átütő ereje, azt kell mondanom, hogy az a krisztocentrikus papi lelkiség, melyben Prohászka óta nevelkedtünk. Tulajdonképpen  tanárságunk, szaktárgyaink iskolai oktatása olyan lehetőséget kínált nekünk, hogy közben  megismertethettük a ránk bízottakkal saját életünknek is éltető erejét, Krisztust. Az egyházi iskolák történetében ez mérföldkőnek számít, és hatása nagyjából 1963-ig kézzel fogható energiánk volt. Fiatal apostol vezetőinknek azt adtuk át, amit szentelésünk előtt kaptunk: imádságos, elmélkedő lelkiséget, ugyanakkor teljes nyitottságot az életre és igen erős felelősségtudatot a ránk bízottak iránt. Szent Pál tudta igazán szavakba foglalni azt, amit de facto tettünk: ”Minden a tiétek, Ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené”(1Kor 3,23). Bizonyára a napi munkában nem tudtam ezt a követendő célt minden esetben megvalósítani, de meg vagyok győződve, hogy a most már idős, 80 körül járó apostol-vezetők, tanítványok azért maradtak továbbra is kapcsolatban egymással és velem, mert kezdettől fogva azt hallották, hogy ne engem kövessenek, hanem azt, akit én is Gazdámnak, teljhatalmú Uramnak és Krisztusomnak vallok. Azok közé tartozunk, akik minden kérdésben a Biblia élő Krisztusát tartják egyedüli mércének. (Ezért adtam minden vezető kezébe a Rómából kapott Újszövetséget). Ezt a krisztocentrikus életszemléletet és világnézetet igyekeztem megélni s átadni mindazoknak, akikkel életemben találkoztam.

+

Én úgy látom, hogy az utolsó ötven év papságából ez a szemlélet nem úgy sugárzik, mint az üldözés idején. Az emberek nem látják meg papjaikban az élő Krisztust, akiért minden áldozatra készek. A Krisztus élmény átütő erejének gyengülésével, hiányával magyarázom a hívek lemorzsolódásának ijesztő mértékét. És ezért billent nagyot az új papi generáció felelősségtudata is. Hiszen ez a Krisztus élményből fakad, és a kettő elválaszthatatlan egymástól.

 Mindannyian érezzük, hogy Mécs László vádbeszédének szíven ütő szavai ma is jogosan hangzanak: „ E fiúkért (hívekért) valaki felelős”……..