INDÍTLAK

Jn 14

Búcsúzik az Isten Fia. Ő már tudja, hogy ez a vacsora tényleg az utolsó. Ezért Ő is, az apostolok is érzik, hogy más ez az éjszakába nyúló beszélgetés, mint az előbbiek. Megrendítette őket Jézus viselkedése, és az első percekben nem értették, miért  térdel le sorban lábuk elé. A lábmosás mindig a cselédnek, a szolgának volt a feladata…..

És mi mindent mond nekik ezen az utolsó éjszakán?! Megtanítja őket szeretni: Szeressétek egymást..Amint én megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát..Engem is szeressetek: ”Aki szeret engem, én is szeretni fogo”.. Én most elmegyek, de ne féljetek..„Nem hagylak árván benneteket”….

Hiába minden, az apostolok lelkük legmélyén érzik, hogy rettenetes órák következnek. Hiába mondja nekik, hogy „ismeritek az utat oda, ahová megyek”, a mindig kételyekkel küszködő Tamás hangosan kifakad:” dehogy is tudjuk hova mész, honnét tudhatnánk az utat”…..

És ekkor mondja az örökérvényű szavakat, a krisztusi hit alapdogmáját: „ Én vagyok az út, az igazság és az élet”.  Ma is ez az egyetlen, ami megoldhatja egyéni, nemzeti, nyugat-európai drámánk béklyóit. Aki rálép a krisztusi útra, isteni bizonyossággal megtalálja az alapigazságokat és magát az életet. Az antik világ legismertebb gondolkodójának egyike, Platon így búcsúzott az élettől: Bizonytalanságban halok meg, és hogy  hová megyek, nem tudom.     

                                                                                                                                                                 Urunk, köszönjük, hogy mi mindent tudunk!

                                                                                        + sz.a.