INDÍTLAK

Sokan csodálkoznak azon, hogy miért van annyi baj a mai fiatalsággal mind tanulmányi, mind erkölcsi síkon. Erre szeretnék szerény hangú választ adni a kezemben tartott egykori ciszterci diákom,Büki Kálmán visszaemlékezése alapján.

Kevesen tudják ma már, hogy az utolsó két évszázadban az ún. tanító rendek iskolái az ország legnívósabb oktatási, nevelői intézményei voltak. Egy példa elegendő ennek az érzékeltetéséhez: Még a legvadabb kommunista időben is egyetemre matematikai szakra felvettek minden olyan diákot, aki a piaristáknál érettségizett matekból jelesre. Ilyen esetben nem számított a jelentkező priusza. – II. József egyházüldözése miatt még azok a rendek is iskolát vállaltak, melyek nem specializálták magukat gimnáziumi oktatásra, mert csak így kerülhették el a feloszlatásukat. Nagyszüleink, szüleink korában következő szerzetesrendek vállaltak gimnáziumi oktatást: piaristák, bencések, ciszterciek, premontreiek és ferencesek. A mi rendünknek, a ciszterci rendnek öt gimnáziuma volt: Budapest, Eger, Székesfehérvár, Pécs, Baja. Ha csak ezt az öt gimnáziumot nézzük, évenként kb. 250 érettségizett keresztény magyar diák lépett be népünk életébe. Ha most megszorozzuk ezt a létszámot az előbb felsorolt rendi iskolákban és a kedves nővérek által vezetett leánygimnáziumokban végzettekkel is, akkor reális képet kaphatunk arról a szellemi, erkölcsi bázisról, mely képviselte az ezeréves keresztény, magyar szellemiséget. Hozzávetőleges számítással évenként 2000-2500 fiatalról van szó. Természetesen azt is le kell szögeznünk, hogy ezek az iskolák nem koedukáltak voltak, - ilyet az egyház sohasem tűrt volna el, mert eleve pedagógiai abszurdum kamaszkorú lányok, fiúk egy-iskolában, egy-osztályban, való nevelése.

1948-ban a kommunista diktatúra egy tollvonással megszüntette az egyházi iskolák 90%-át. A férfirendek közül egyedül a bencések, ferencesek, piaristák kaptak engedélyt egy-egy gimnázium vezetésére. A kommunista párt első rendelkezése az volt, hogy minden állami iskolában koedukációs nevelést vezessenek be, és természetesen a tanári kar ezentúl csak materialista szellemben nevelhet.

Mondandóm első sorában egy visszemlékezésről teszek említést egykori ciszterci diákom tollából. Minden magyarázkodás helyett közlöm ezeket a megrendítő sorokat.

„Ritka dolog, hogy olyan diákok, akik csak egyetlen iskolaévben jártak együtt, oly bensőségesen találkozzanak 48 év elmúltával, mint ahogy az az 1947/48-as tanév általános 5/b osztályának tanulói tették.

Jól lehet, az akkori 79 diákból tizenketten már nem élnek, tizenkilencen a világ minden tájára szétszóródtak, mégis 1996. május 4.-ének reggelén 30 volt ciszter diák vett részt egykori osztályfőnökük,dr. Barlay Szabolcs szentmiséjén. Sokan voltak közülünk, akik csak a békecsók alkalmával ölelhették meg, majd fél évszázad után először egykori „Oszi”-jukat. - A döbbenetes szentbeszéd nemcsak a jelen levő, többségükben már őszhajú, nagyapakorú, sok vihart megélt részvevőket rázta meg, hanem hangszalagon eljutott azokhoz is, akik minden jó szándékuk ellenére sem tudtak eljönni. Eljutott Sidney-be is, ahhoz az osztálytárshoz, aki a szentmise kezdetekor hívta fel egyikünk feleségét, jelezve, hogy lélekben ő is itt van velünk.

Rövid, de annál vidámabb osztálytermi látogatás után a Szent Imre Házban számolhattunk be osztályfőnökünknek és egymásnak elmúlt éveinkről, és arról is, hogy miben segített az az egyetlen év, hogy megmaradjunk kereszténynek, magyarnak, embernek. Ezekből a beszámolókból derült ki, hogy milyen emberpróbáló éveken kellett generációnknak keresztülmennie: kitelepítések, a továbbtanulás lehetőségének elzárása, letartóztatások. Mégsem tudta mindez megtörni akaratunkat, amelyet a ciszterci nevelés edzett meg. A szétszóratás viharai osztályfőnökünket is keményen megrázták. Annál meghatóbb, hogy annyi év után szerető kézzel nyúlt utánunk, érezve, hogy életünknek éppen ebben a szakaszában van szükségünk megtartó atyai szavára.

Az első találkozót hamarosan követte az érdligeti ciszterci apácák monostorában egy családjainkat is magába foglaló újabb kedves szentmisés összejövetel. Itt is láthattuk, mennyire érzi osztályfőnökünk Exupéry szép gondolatát: „Mindörökre felelős vagy azokért, akiket megszelídítettél!” A Jóisten váltsa valóra Ákos ciszterci plébánosunk jókívánságát: Ad multos annos!  

                                                                           Büki Kálmán egykori 5/b-s ciszterci diák”

+

Ehhez a visszaemlékezéshez hasonlót írt osztálytársa, Stéger István, most 80 éves gyermekgyógyász főorvos „Egy év és egy egész élet” címmel. Ebben épp az imént olvasott gondolatok ismétlődnek: az akkor csak 11 éves kisdiák egy egész életet épített föl erre az egyetlen közös évünkre.

Visszatérve a koedukációra, a fiatalság nevelésének kulcskérdése többek között ebben  rejlik. Ezt igazolja a mostani gyakorlat is: a legmagasabb szintű nevelés és oktatás azokban a rendi gimnáziumokban folyik, melyekben csak leányok- vagy fiúk járhatnak. Sajnos ezt a problémát ma nemcsak a liberális szellemben felnőtt világiak nem érzékelik kellőképpen, de az egyháziak sem.                                                                    

                                                          Barlay Ö.Szabolcs

                                   a budai Szent Imre iskola 5/b egykori osztályfőnöke